…és mikor már úgy érzed,

Hogy túl sok zene langyos, kása,

Berobban unott agyadba

Észak-zenék nyugat-mása.

Mocskos, izzadt gitársikoly,

Agyadat dobpergés tépi

Sebes heggé. Basszus bömböl,

Magunkfajta fickó lépi

Ugró, vad erejét elő

És felszakad a torka

Úgy ordít és dalol.

Igazságszagú szavaknak szobra

Tornyosul fel vad lelkekben.

Izzadt testek meglódulnak,

Úgy verődnek, mint sok fémmag,

Lélekharangok kondulnak

Úgy vágtatnak a ritmusok,

Hogy szétporladnak bűnök, vétkek,

Egymást őrlik húsmasszává

Izzadó, gyönyörű férgek

És mikor már azt hinnéd,

Kemény erőd is megszakad,

Eljön – bár nem hitted volna –

Egy meseszép pillanat

Oly dallamot sír a gitár,

Mely nem létezhet ennyire szép,

Imaszerű zeng az ének,

Életölelő melegét

Borítja szárnyas elmédre.

Sziklaszíved széthasad,

Előtör belőle édes,

Könnyes zápor-zuhatag

És újra kerepelnek a dobok,

Szívet emel a gitárdal,

Acsarkodva zeng a torok,

Leszámolva a sivárral.

(Elbújtatva a lelkemben

Fémmagokkal teli barlang,

Melyekből, vadul és tisztán,

Sok kis acélvirág sarjad.)

2005.jún.3. péntek