Nem lehet és nem is tudom

Felidézni azt az évet.

Nem éltem még akkoriban,

Tehát nincs semmi emlékem,

De minden ősz eme napon

Piros-fehér-zölddé szépül,

Középen lyukas a zászló,

Sok üres tér kiegészül

Emlékőrző tömegekkel.

Áhítat ül minden arcon,

Gyász és mosoly, mert túléltük,

Bár elbuktunk ezen harcon,

Mely egy közhelyes és mégis

Fontosnál fontosabb étel

(Szabadságnak hívják) őrét

(Vörös volt) támadta. Kétely

Volt a harcnak messzi vége.

Közelebb volt. Két hónap sem.

Túl erős volt, túl tömeges

Az elnyomó és nem pancser,

De dicsőn vesztes volt a magyar.

A börtönök embert nyeltek

És mellkast zúzott a golyó,

Kötéllel nyakat emeltek

Rejtéllyé lettek az apák

Bűvészfekete autókban,

Melyek vitték és nem hozták

Őket vissza. A folyókban

Hideg testek úsztak, áztak,

Már nem fáztak. Nem vigyáztak,

Hangos orosz szót hajráztak

Ólmok, tüntetőt tépáztak.

Rákövült az utcakőre

Ártatlan vér, nem is kevés.

Koponyán csikorgott lánctalp.

Nagyon gyorsan, sok-sok merész

Égő szemű lázadó

Tüzes palackot vet rájuk.

Fegyvert fognak civil kezek.

„Tűz!” harsogja békés szájuk.

„Levente-puskás”, „Corvin-köz”,

(Gyenge küzd az erős rosszon)

„A rádió hazudott éjjel, hazudott nappal,

Hazudott minden hullámhosszon.”

Idézetek, melyet japán,

Angol fiatal nem érthet;

Úgy értem, lefordítva sem.

De ez ötvenéves vétket

Nemzetszívben hord a magyar.

A tévében most versek szóltak.

Pont 49 évesek.

Tőrök vésték őket: tollak.

Az én fegyverem is csak ez.

Messze már a forradalom,

De versek, sebek parancsa, hogy

A szabadság: fogadalom.

2005.okt.23. vasárnap