Ha egy állítást sokszor hallunk, azt hajlamosak vagyunk elhinni. Az átlagemberben ritkán ébred fel az a kíváncsiság, hogy megbizonyosodjon az adott állítás valóságtartalmáról. A gyakran, lelkesen ismételt szlogenek, szimbólumok sikerét bizonyítják többek között a nácik hatalomra jutása, George W. Bush második elnökké választása és a hazánkban még mindig meglévő Szent István kultusz.

A „szent” olyan ember, aki vallását gyakorolva emberfelettivé vált a szeretet, a bölcsesség, a béke, a megértés útján, az erőszakmentes, letisztult hatalom jámbor tulajdonosa. István királyunk nem ilyen ember volt.

I. István király (eredeti nevén Vajk) gyökeresen megváltoztatta édesapja, Géza valláspolitikáját, akinek idejében mindenki szabadon gyakorolhatta vallását. Géza országában jól megvoltak egymás mellett a keleti kereszténységet és az ősmagyar hitvilágot élő magyarok. Aztán jött István és kemény kézzel megváltoztatta mindezt. A nyugati kereszténység lett az egyetlen követhető vallás; ennek oka királyunk politikai céljaiban keresendők, melyek lényege Európa keresztény nagyhatalmaival egy szintre való kerülés, a keresztény Európával való totális integritás volt.

A legtöbb általános és középiskolai történelemkönyvben „szigorú”, illetve „kemény kezű” jelzőkkel illetik István vallási tevékenységét. A főiskolák, egyetemek történelem szakos hallgatói, illetve ezt végzettek és a kor történelme iránt érdeklődők pedig szakkönyvek garmadái alapján tudják, hogy ez konkrétan mit jelentett.

István intézkedési szerint aki nem volt hajlandó felhagyni a táltosok által fenntartott magyar hitvilággal és felvenni a római kereszténységet, azt – a „bűn” nagysága szerint – veréssel, részleges vagy teljes vagyonelkobzással, csonkítással vagy halállal büntették. A magyarság kultúrhordozói, a regősök sajátos elbánásban részesültek: szent királyunk parancsa alapján az ő orruk le lett vágva. Ez egyrészt rettenetesen elcsúfította őket, másrészt lehetetlenné tette a regősénekek helyes előadását. István mögött nem az Egy, Igaz Isten hatalma állt, hanem a felesége mellé hozományként kapott kétszáz nehézfegyverzetű német lovag és a pápa teljes támogatása.

Istvánt halála után néhány évtizeddel szentté avatták. Az indokok: a keresztény egyházszervezet kiépítése, a pogány, sátáni hitvilág elleni sikeres küzdelem, illetve a holt király elveszett jobb kezének előkerülése. Ezek mindegyike sántít.

Egy szervezet kiépítése nem spirituális, hanem szervezői tevékenység. István ezt valóban tehetséggel oldotta meg. De ettől még nem szent valaki. Demján Sándort, országunk egyik legtehetségesebb szervezőzsenijét sem tekinthetjük szentnek, nem igaz?

Ha valakit azért neveznek szentnek, mert egy rossz vallásról megtérít egy országot, akkor ennek olyasmit kellene jelentenie, hogy az illető lebilincselő jósággal, csodák sorozatát még életében végrehajtva, bűnmentesen, jólelkű prédikációkkal, az erőszakosságot leállítva, esetleg glóriában fürödve tevékenykedik. István földhözragadtabb eszközökkel élt. A szeretet vallását kínnal, vérrel, kérlelhetetlenséggel terjesztette. Mint ismeretes, Koppányt felnégyeltette és a testrészeket közszemlére tétette. Ah, mily „szent” ötlet napsütésben, esőben rothadó húscafatokkal hirdetni, hogy Jézus mindenkit szeret…

A Szent Jobb egyik legrégebbi nemzeti ereklyénk. Azt tekintették csodának anno, hogy előkerült. Nem végeztek rajta semmilyen eredetiségvizsgálatot akkor sem és az azóta eltelt majdnem ezer esztendőben sem. Ezzel szemben a torinói lepel számtalan vizsgálaton esett át. Szóval: az a testdarab vagy Istváné, vagy nem.

Tisztában vagyok azzal, hogy az István királyhoz intézett, gyógyulást és egyebeket kérő imák beteljesedését Istvánnak tulajdonítják. Mármint azokét, amik beteljesedtek. Amik nem, azokra ott az örök magyarázat: Isten útjai kifürkészhetetlenek…Ez azonban nem a király életében megvalósított szentséget, hanem AZ EMBERI HIT EREJÉT és a SZERENCSÉT mutatja.

Itt vagyunk a huszonegyedik században és a katolikus egyház még mindig fenntartja ezt a kultuszt, egy olyan emberét, aki jólelkű, jámbor szent helyett egy elszánt, éleseszű, de kíméletlen és embertelen diktátor tetteit hajtotta végre. Próbálom elképzelni az ezer évvel ezelőtti térítőszöveget: „Figyeljetek, bűnös pogányok! Nem érdekel, hogy mennyi szeretet van bennetek ősi hitetek alapján! Elhoztuk nektek Jézus üzenetét, hogy szeresd felebarátodat mint tenmagadat, ne félj, ne kívánd felebarátod vagyonát, ne ölj és bocsáss meg az ellened vétkezőknek! Aki nem tér át erre a vallásra, azt megverjük, megtanítjuk az istenfélelemre, megöljük, elvesszük a vagyonát és nem bocsátunk meg annak, akinek ez nem tetszik!”

A Szent Jobb körmeneten láthatjuk ennek a jóságos embernek a maradványát, vagy legalábbis valakiét. Az ő korában igen sok embernek csapták le a kezét. Belegondolni is szörnyű, hogy ennek a csupaszív, jámbor, szeretetteljes királynak az ereklyéje helyett esetleg egy gonosz, romlott, őshitű (más vallást SZERETŐ) parasztnak a csonkját ajnározzák a katolikus hívek…

Érthető, hogy egy egyház a hívekre való tekintettel nem szakít egy rossz hagyománnyal. Jaj, de nagyon megviselné őket. Inkább hagyjuk meg. Hagyjuk, hogy imádják azt az embert akinek a tetteit a Tízparancsolat NE ÖLJ, FELEBARÁTOD VAGYONÁT NE KÍVÁND, SZERESD FELEBARÁTODAT MINT TENMAGADAT passzusainak és a megbocsátás elvének egyértelmű és nyilvános megszegése jellemzi. Igaz, hogy ennek az embernek a folyamatos szentnek nevezésével megszegjük a Tízparancsolat NE HAZUDJ részét, de hát ugyan már…