Az émelygős unalomig ismertek azok a közhelyek, hogy „Magyarország a tehetséges emberek országa”, „kiváló művészeink vannak”, „nem szabad előítéletesnek lenni”, „a tehetséges embereket támogatni kell” és ehhez hasonlók. Azok a lelkes emberek, akik ezeket a képernyőn, újságokban, rádiókban ismételgetik, azonnal megkukulnak, amint szóba kerül a METAL.

Bevallom és vállalom, hogy sokáig én is előítélettel viseltettem a metal iránt – hozzátéve, hogy nem hallottam addig metalt. Ezzel a legtöbb, előítéletes ember így van. Élvezhetetlen, emészthetetlen, erőszakos, ostoba, kaotikus – általában ezek a heves és üres szavak buknak elő a szájakból a metal jellemzésére. A konzervatívan vallásos emberek pedig hajlamosak ezt negatív, túlvilági hatalmak által inspirált , vagy oda vezető zenének tekinteni. Olyanok, akik általában még nem hallottak metalt.

Én anno Spice Girls-rajongó voltam – ez igen komoly mélypont, de mentségemre szóljon, hogy Mel C, azaz Melanie Chisholm volt a kedvencem. A dögös vörös Geri, a nőcis Victoria, a vadóc Mel B és az ari Emma mellett ő volt a sportos, egyben ő volt az egyetlen, aki igazán tudott énekelni. Meg is lehet figyelni, ki van még talpon a zenepiacon az öt csaj közül!

A Spice Girls tipikus műanyag popprodzsekt volt, sztájlisztok által kialakított imídzsekkel, édesen felületes dalszövegekkel, fülbemászóan lebutított zenével. Trendi márkanév, amivel kólától rágóig minden lószart reklámoztak. A rágók, chipsek stb. mellé kis matricák voltak csomagolva; néhány ilyen matrica nekem is a birtokomban volt, sőt a csapatról szóló Spice World mozifilm (semmit nem veszítettél, ha nem láttad) plakátja ott porlad a padláson.

A „metal” szó jelentése: fém. Ez az elektromos gitár, mint domináns hangszer hangjának elektronikus úton történő torzítását jelenti, amitől egyfajta „fémes” hangzást kap, de ugyanide sorolható a cintányérok intenzív használata a dobos által.

Ha a legegyszerűbb szavakkal akarok jellemezni a zenei műfajt, akkor a popzene a legegyszerűbben befogadható zene, a klasszikus zene az elegancia zenéje, a népzene a legtermészetesebb zene, hogy csak néhányat soroljak fel. A rock az erő zenéje, a metal pedig a nagy erő zenéje.

A metal egy kortárs zeneművészeti ág rengeteg alműfajjal, amelyek hihetetlen változatosságot és értékbeli gazdagságot adnak. A metal is csak egy művészeti eszköz gondolatok, érzelmek kifejezésére. A metal önmagában pontosan annyira pozitív vagy negatív, mint a népzene, a jazz, a rap vagy az elektronikus zenék. De az emberek, főleg a félénk, gyengelelkű, felületes emberek szívesen nevezik erőszaknak az erőt.

A metalkörökben legsikeresebb csapatok zenéje éppúgy szerethető a metalt nem ismerő emberek számára. A dallamos, fülbemászó, mégis erőt, érzelmi mélységet hordozó zenék jobban megfogják a lelket. Szüleim és húgom például, bár sorscsapásoktól megtört emberek, de szeretik a Nightwish-t (vers:Éjboszorkány!), Nevergreen-t(vers: Az operaház fantomja!), Echo of Dalriadát (vers: Forrástiszta zuhatag!) vagy a System of a Down-t (vers: Örményörvény!).

Akik emészthetetlenségre hivatkoznak, azok általában túl sűrű hangzásra gondolnak. A metalközönség által ismert és szeretett csapatok favoritjai azonban a folyamatos vonalvezetéstől (pl. Ossian) a lendületes összetettségig (pl. System of a Down) sorolhatók. A sűrű hangzású csapatokra (pl. 1349, Watch My Dying, Into The Moat) pedig a sűrű hangzásra való igény a zenészek gyorsasága és virtuózitása miatt van. Mindemellett érthető, hogyha ez a sűrűség sokak számára idegen; akinek érdeklődése és képességei az 1+1=2, 2+1=3…bonyolultságú és igényességű zenékre terjed, azok nem tudják szeretni/érteni a 24:7+(19,76x3,14)…bonyolultságú és igényességű zenéket. Én tudom és még igen sokan tudjuk J.

Az egyik legnagyobb ostobaság a metalt sátáninak tekinteni. A metal, mint bármely más zenei műfaj, csak eszköz. A metalrajongók elsöprő többsége olyan személy, aki országának kultúrája alapján laza szálakkal kötődik az államvalláshoz, pl. hazánkban megtartja a karácsonyt, ha bajban van esetleg imádkozik, stb. Értéknek tartja a szeretetet, az igazságot, a becsületet. (Sok metalcsapat azzal vágja el magát a széles közönség előtti ismertségtől, hogy nem hajlandó playback-elni. A popsztárok többsége lazán bevállalja ezt, míg mi, metalosok ezt a művészet kurvaságának tekintjük.) Az egyenesség, nyitott gondolkodás, a silányságtól való tartózkodás jellemző a metal szellemiségére. Való igaz, hogy egyes csapatok művészeti célja a negatív energiák (emberi, és csak ritkán túlvilági) bemutatása, azonban ez esztétikai célzatú és nem a Sátán szolgálatába való hívás. Az ilyen csapatok, mégha mégoly kiváló zenét nyomnak is, népszerűségben alulmaradnak a pozitív, életigenlő művészetet képviselő metalcsapatokhoz képest. Ráadásul vannak kifejezetten keresztény metal csapatok is, akik vallásosak és határozottan elutasítják a sátáni tanokat. Ilyen a második Mátrix-film betétzenéjét és klipjét bemutató P.O.D. (Javaslom, nézd meg a www.youtube.com videónéző oldalon a P.O.D.: Satellite klipet. Ez nem a Mátrix-klip, hanem sokkal jobb!), kedvenc keresztény metal csapatom, az As I Lay Dying (klip: The Darkest Nights, nézd meg!), vagy a Disciple, a Demonhunter…Egy hivő baptista spanom egy rakás keresztény rockcsapatot ismer. Mindez határozottan cáfolja a metal sátáni mivoltát.

Jelenleg az egyetlen, tömegmédiában ismert magyar metal csapat az inkább kemény rocknak nevezhető Tankcsapda. Ők a Mennyország Tourist című nótájuk óta közismertek. Örülök a sikereiknek, az ő koncertjük hatására ( Sziget, 2000) lettem rocker, de ha a fülbemászó dalok, a klassz dalszövegek jelentik az ismertté válás kulcsát, akkor ugyanilyen ismertnek kellene lenniük a következő magyar metalcsapatoknak: Nevergreen(már feloszlott), Junkies, Pokolgép, Kalapács, Ossian, Akela, Echo of Dalriada, Superbutt.

Talán elmosolyodsz, ha a metalzene gyenge ismertsége okaként a diszkriminációt jelölöm meg, de ez tény. Olyan tény, amit sokáig én sem akartam elhinni. Olyan tény, amivel a mégoly befogadható zenét játszó bandák folyamatosan találkoznak.

A metalt játszani nem hajlandó rádiók, metalzenészekről, lemezekről, koncertekről tudósítani nem hajlandó médiumok olyan okokat hoznak fel döntéseikre, amik nem helytállóak.

„Túl kemény a metal” – ez nem igaz. Kevés csapat játszik befogadhatatlanul kemény zenét.

„A metal túl fiatal műfaj” – akkor eszerint nem játszanak rapet, technót, rave-et, house-t, elektronikus zenét, ragamoffint…

„Kevesen ismerik a metalt”- Fekete Pákót is kevesen ismernék, ha az illető médiumok nem alacsonyodnának le az ő kulturális szintjére. A metalt ezzel szemben rengetegen ismerik, a metalra specializálódott sajtóorgánumok - nyomtatottak és elektronikusak – „kis ismertséghez” képest igen magas forgalmat bonyolítanak. Csak két csapatot említek: 2004-ben a Slipknot koncertjén iszonyú tömeg szorongott, a 2004-es Nightwish-koncertre a Petőfi Csarnokba elővételben elfogyott az összes jegy. A metal ún. alacsony ismertsége a tömegmédiumok szakszerűtlen, diszkriminatív hozzáállása miatt, és nem a kis kereslet miatt van.

„Az emberek nem ismerik az XY zenekart” – Ha ezt tényleg komolyan vennénk, akkor Magyarországon egyetlen kereskedelmi rádió lenne: a Slágerrádió. A két legnagyobb ker. rádió, a Juventus és a Danubius rotációban leadott dalainak köszönhető, hogy ismerjük Juanest, Britney-t, Eminemet, 50 Cent-et, Shakirát, Celine Dion-t, stb. Bizony-bizony, őket nem ismertük ősidők óta, ők valamikor ismeretlenek voltak kis hazánkban, aztán valamelyik nagyrádió mégis úgy döntött, hogy elkezdi nyomni a számaikat. Öööö…akkor nem merült fel ez a hülye kijelentés, hogy ismeretlenek? Ööööö…

„Bevételorientált rádió/újság/műsor vagyunk. Olyan zenéket játszunk/mutatunk be, amiket az emberek megvesznek” – Érdemes felmenni a Mahasz honlapjára (www.mahasz.hu), rákattintani az Archívumra, megnézni néhány metalcsapat nevét, hogy milyen eladási adataik voltak ismeretlenül: Nightwish, Depresszió, Ossian, Akela, Junkies…Ez nem érdektelen, értéktelen szegmens, hanem tudatos vásárlókon alapuló biztos piac, fizetőképes kereslet és megbízható befektetés.

Szintén üres szócséplésnek tartom a tehetségek bemutatásáról szóló szónoklatokat. Ez az ország rendelkezik egy rettenetes történelmi örökséggel: vezetői érzéketlenek és vakok a kiugró tehetségek meglátására, azokat lehetetlenné teszik, olykor tudatosan és szándékosan, irigységből. Az ilyen tehetségek az „áldjon vagy verjen sors keze, itt élned, halnod kell” fájdalmas és kizsigerelő parancsát követve tehetségüket haszontalanul felőrlik az érvényesülésért folytatott harcban idehaza. Más esetben kivándorolnak és odakinn némi szerencsével hatalmas karriert futnak be.

CIGÁNY. Ez a szó idehaza varázsszónak minősül, mindenki felkapja a fejét, mert balhét, izgalmat, megszólalási lehetőséget/kényszert érez.

CIGÁNY. A legnagyobb sikert arató kortárs zeneművészeink közül ketten cigányok. Az Ektomorf nevű metalcsapat oszlopos tagjai, Farkas Csaba és Farkas Zoltán cigányok, pontosabban romungrók. Meg kell még említeni a banda nemcigány tagjait, Szakács Józsefet és (megnézem a honlapjukat!) Tamást, mert hát így négyen teszik ki a teljes csapatot, az ő kemény és színvonalas munkájuk nélkül az Ektomorf nem létezne. Döngölően ritmikus metaljukat cigány népzenei hatásokkal fűszerezik és már évek óta Németországban élnek. Frenetikus koncerteket adnak, komoly rajongótáborral rendelkeznek, Európa-turnékat bonyolítanak le és büszkén vállalják magyarságukat. Szándékosan nem használom a „roma” szót; azt tapasztalom, hogy a „cigány” szót egyesek kezdik sértőnek, míg a „roma” szót szalonképesnek tekinteni. Ezzel nem értek egyet, szerintem ezeknek szinonimáknak kell lenniük. Az Ektomorfnak pedig országosan ismertnek kell lennie, ha már az illetékes médiacézárok komolyan veszik a magyarság, főleg a magyar cigányság tehetségét, értékeit.

A black metal, a death metal, a grindcore nem a végletesen elfajzott lelkű, társadalomba beilleszkedni képtelen emberek által játszott/hallgatott zaj. Ugyanazt az esztétikumot képviselik a zenében, amit a filmvilágban a horror- és katasztrófafilmek. Ha meghallgatsz egy ilyen dalt, ugyanazt HALLOD, amit az említett stílusú filmekben LÁTSZ.

Bizonyára mindenkinek ismerősen cseng a név: Lugosi Béla. A 30-as évek Hollywoodjának ünnepelt és imádott sztárja a Drakula című film címszereplőjeként vált halhatatlanná. Delejes tekintete, rémisztő kisugárzása nagy hatást tett mindenkire.

Nekünk is van egy Lugosi Bélánk, csak nem a filmvilágban, hanem a zeneművészetben. A világon elsőként alakult black metal csapatok között volt a magyar Tormentor, amelynek énekese az iszonyat torkával rendelkező Csihar Attila. A csapat néhány év alatt kultikus posztot vívott ki magának extrém zenéjével és sokkoló koncertjeivel, melyek a kommunista Magyarországon a rendőrség fokozott figyelmét és fokozott kellemetlenségeket, az érvényesülés lehetetlenné válását vonták maguk után. A kommunizmus nem tolerálta ezt az egyértelműen szélsőséges, deviáns, noha kiváló színvonalú művészetet. A világ leghírhedtebb és egyik leglegendásabb black metal bandája, a norvég Mayhem Csihart kérte fel énekesének, miután addigi énekesükkel, a Maniac művésznevű vokalistával elváltak útjaik.

A Mayhem egy olyan csapat, amelynek egyik távol-keleti turnéján több országban a szervezők kénytelenek voltak lemondani néhány koncertet, mert néhány érintett ország keresztény közösségének beszari tagjai tiltakoztak a fellépések ellen. Tévéműsorokban, újságokban taglalták biblikus köntösbe bújtatott személyes félelmeiket és lelki gyengeségüket. De a magyar tömegsajtó számára, olybá tűnik, egy magyar torokzsonglőr hírhetsége nem hírértékű. Csihar Attila érdemeit, képességeit a Lugosi Bélát ismerő közönség nem ismeri, mert a metal diszkriminálva van úgy zeneileg, mint híradás tekintetében.

A Bridge To Solace egy olyan csapat, amely egy komoly külföldi sikereket elért hardcore formáció, a Newborn hamvaiból támadt fel. A kettéoszlott Newborn másik fele The Idoru néven egy király punkrock csapat lett, amely komplett Japán-turnét tudhat a háta mögött. A kulturális diszkrimináció miatt erről sem hallhatott az átlag magyar. Persze, ha a Fresh egyetlen picike fellépést nyomna ott, az a sztori a csapból is folyna… A Bridge To Solace metalcore-t nyom, vagy ha úgy tetszik, göteborg-i stílusú metallal beoltott hardcore-t. A zene egyszerre kemény és überdallamos, a komoly színvonalú dalszövegeket Jakab Zoltán szívből jövő szenvedéllyel üvölti. Úgy a magas szintű muzsikának, mint a Newborn nemzetközi szinten kivívott pozíciójának, Zoli tehetséges szervezőmunkájának, a Let It Burn  és a GSR kiadónak köszönhető, hogy a banda már több Európa-turnét tudhat maga mögött és elismertségre, tiszteletre tett szert. A 2006-os Szigeten láttam őket először életemben és életem egyik legnagyobb koncertélménye volt.

Az „amerikás magyarok” között tartjuk számon többek között például Andy Vajnát, Tom Lantost, de a rockereken kívül más nemigen hallott Téglás Zoltánról, az Ignite nevű USA-beli hardcore-banda (vájtfülűeknek pontosítom: emocore) kiváló hangú énekeséről. A kiváló dallamokat elsöprő erővel és igaz szenvedéllyel kiéneklő srác nem egyszerűen magyar, hanem éli a magyarságát: hátára tetováltatta a magyar címert, bicepszén a lyukas magyar zászló látható a következő felirattal: 1956 NEVER FORGET. A kemény rock világában bolygószerte közismert srác dalszövegeibe is beleszövi hazaszeretetét.

Vajon hogyan értethetnénk meg a tévék, rádiók hírszekesztőivel és egyéb fejeseivel, hogy a Superbutt és a Blind Myself csapataink eddigi Európa-turnéi (két, vagy három turnén vannak túl a srácok) talán fontosabb, érdekesebb, tartalmasabb, lélekmelengetőbb hírek lehetnének az újabb X lányka újabb vetkősénél, Y pofa újabb bamba beszólásánál?

Talán sehogy. Talán nekem is be kellene szállnom ebbe a szép magyar maszturbációba, hogy "tehetséges ország vagyunk, de beszólok a tehetséges embereknek", vagy "zsenik országa vagyunk, de nem törődöm azzal, hogy végiggondoljam a saját tévedéseimet". De nem teszem. Örülök a tehetséges magyar metalzenészeknek és ha ezeket a sorokat olvasod, az azt jelenti, hogy tettem valamit, hogy végiggondold a kemény zenékkel kapcsolatos eddigi esetleges tévedéseidet.