Koppanások, márványpor és szobrász.

Kalapácsot emel, lesújt. Port ráz

Hajából, de nem pihen, csak alkot

Szépet, fájót és örökké tartót.

„Ez a szobor más, nem tudom, miért.

Arcot faragtam, nem tudom, kiét.

Ki vagy te, szépséges leánymárvány?

Kit faragok széppé, szívem tárván?

Nem tudom, ki vagy, mert nem volt múzsám.

Vésőm már elpihent tested húsán.

Mi történik velem? Ez nem lehet!

Ez nem nő!…Ez a legszebb műremek,

Amit valaha kőből kivéstem!

Borzalmas kincsem és büntetésem!

Mi van, ha egy művész szétszaggatja

Saját korlátait? Elhagyhatja

Törvényeit józan szónak, észnek?!

Megvadult, nem létező zenészek

Ordítják: Pügmalión szerelmes!

De ez csak elmezaj, oly gyötrelmes,

Mert karóba húzott szívem sikolt

Sötét sarat, sárkányt, súlyos sikolyt

Üvölt néma agyam tépett mélye.

Mégis tudom, hogy meghalnék érte,

Csak lélegezni, mozdulni lássam,

Hogy szerelmemet szemébe ássam!

Hideg márvány, néma, élettelen

Életművem, vérem, életterem!

Teremtményem, lelketlen leányom!

Süket fülnek néma szerenádom…

Beteg az elmém és beteg a szívem.

Halott embrióm, üres reményem!

Férfiatlan kívánság, torz vágy:

Szobrász imádja élettelen szobrát!

Mocskos átka a kegyetlen sorsnak:

Tökélye születik síró korcsnak!

Sebhelyek csókolják kínzott agyam,

Zokogva tépkedem poros hajam.

Ha nem éledsz fel, életem oda!

Csak testet adhatok, lelket soha…

2007.jan. 1. hétfő