A lány testét az ágyra tette.

Halkan mormolt egy imát.

Tudta, hiába, hisz Istentől

Kegyelmet ő sosem lát.

A lány testében három golyó.

Az övében harmincegy.

Egy ember ebbe belehal,

De neki még nem lehet.

Sápadt keze fogja a lányét.

Mindkettő már halott.

Ő halott is, nem is.

Számára ez adatott.

És a nyak, a hófehér,

Melyet mégsem tépett fel.

Az egyetlen emberi lény,

Ki sosem hagyta el.

A ház előtt fékcsikorgás.

Egy tucatnyi vadász.

Csőre töltött fegyverek.

Édes vér, keserű gyász.

Tárat lök a pisztolyába.

Simítás a lány arcán.

Sóhajtás: bár vége lenne…

Hideg cső kihűlt ajkán.

Folyik a könnye, ontja a vért.

Senki nem kérdi már, miért.

Torkolattűz, hangos szavak,

Pengeének; a szem fennakad.

Nincs már veszély, jobbja véres.

Füstölgő pisztoly. Nincs több sikoly.

Magára marad kedvesével,

Gyászágya előtt térdre omol.

Négy tucat golyótól súlyos a teste.

Utolsó csók a puha ajkakon.

Tölgyfa karót markol keze.

Vérével rajzolt szív a falakon.

Átöleli halott szerelmét.

Halkan súgja: jövök utánad…

(Szívben karó vár napkeltét.

Csak ez hoz békét fajtájának.)

1997?