Leült a vándor fáradtan

Csendes tónak füves partján.

Rég harcban áll önmagával.

Kard és bús lant lóg a karján.

Megpihenni szeretne már,

Véget vetni harcnak, vésznek,

Selymesen fülébe mar-száll

Egy szépséges halál-ének.

Feltekint, vár, nem hiába;

Hattyú siklik árnyas vizen.

Ő dalol csak egymagában,

Bús társai nézik, tízen.

Csak ő nem bús, hisz tudja már,

Ami a dal végén várja,

Nem egy örökhosszú halál.

Hószárnyai alá zárja

Fejét, ha a dalnak vége,

De az még várat magára.

Zárt szemmel néz fel az égre

Ahol már a Fény-Lény várja.

Földöntúlról zengő élet

Ígérete száll torkából.

Lelke most kezd látni mindent

A karcsú nyak fej-tornyáról.

Fej a szárnya alá dugva.

Kés áll a vándor szívében.

De a többi még nem tudja:

Szabadság ez és új élet…

2001.márc.7.szerda