Huszas fickó sétált bizonytalan léptekkel a városszéli dombon álló ház felé. Nem ital, hanem kétség kuszálta a lábait.

-Ez pont olyan. Tényleg, valamikor gyerekkoromban jártam errefelé. Akkor is lakatlan volt. – Hangosan beszélt magának. Ismerősei már többször ugratták ezzel.

Nyitva felejtett rövidkabátban ment, nyakán lazán tekert sálszerűség lebegett, a szél kócos hajzatot cibált. Ezekről és néző, de nem látó tekintetéről akkor is rá szoktak ismerni a járókelők a művészfélére, ha hóna alatt nem szorongatta a festők állandó kellékeit: nagy mappát, ecseteket, egy táskát a festékeknek.

Így szokott kóborolni esténként és hétvégén, amikor éppen nem dolgozott. A munkahelyén (apja festékboltjában) is leginkább kóborolt; testben ott volt, de lélekben mindig utazott valamerre, amiről ő sem tudta, micsoda. A vevők kedvesen, figyelmesen köhintettek, ha nem vette észre, hogy bejöttek.

Persze egy lakás kimeszelése vagy valahány négyzetméter tapéta messze nem jelentett akkora varázst mint egy viharral dacoló vadrózsabokor a város peremén, vagy az a lehetetle-nül zöld szemű lány, aki ebben a boltban szokta megvenni szobafestő-mázoló párja társaságában annak éppen szükséges anyagait. Az amúgyis szűkszavú festősrác olyankor még kevesebb szóval beszélt, csak ritkán pillantott azokba a zöld szemekbe és dadogni kezdett. Azok persze már az első találkozáskor értették a helyzetet és tapintattal kezelték az ügyet. A mázoló későbbi alkalmakkor már kész listával érkezett, a lány inkább a könnyebb pakolnivalót vitte és ritkán nézett a festő szemeibe. A festő pedig a leghivatalosabb hangon beszélt a mázolóval, akinek ujján ugyanolyan jegygyűrű csillogott, mint a zöld szemű szépség ujján. Mégis, a kócos hajú arcban ábrándozó szemek ha tehették, a nőt simogatták és fájdalmasan összeszűkültek, valahányszor a csillanás…

Vesztesnek is kell lenni.

Az ilyen napok végén semmi mást nem tudott rajzolni vagy festeni, mint újabb mását egy zöld szemű, vörös hajú jelenségnek, aki csak papíron és vásznon mosolygott rá. Nagyon szeretett volna aktot készíteni róla. Persze ezt kérnie a lánytól sem bátorság, sem esély nem volt. Fantáziából nem akart meztelen képet készíteni – tisztában volt vele, hogy a lány pőre teste messze felülmúlja az ő képzeletét. Tudta, mert látta egyszer a lányt fehér topban és testre tapadó farmerben, amiből oldalt éppen kilátszott a tanga szára.

Tudta, mert azokon a délelőttökön (is) a páron a reggeli szeretkezés boldog zsibbadtsága pihent.

Valahányszor véget ért a reggeltől kora estig tartó műszak, ő felkapta szokásos eszközeit és megindult, nem tudva hova, hogy papírra vagy vászonra vessen nem tudva mit. Hol egy kölykeit szoptató, sovány kóborkutya, hol egy kopár fán haldokolva kapaszkodó levél vöröslő üvöltése, hol egy első csókra bátortalankodó kamaszpár, hol egy elgázolt kisnyugdíjas szétnyílt feje égett bele a retinájába. Ilyenkor leült ott, ahol volt és alkotott.

Egy lépcsőház küszöbje kényelmes, csak mindig fel kell állni a jövő-menők miatt. Egy faágon ülni kényelmes, ha a kerttulajdonossal meg lehet beszélni, hogy beengedje. Ha nem…be kell lopakodni a kertbe. Egy buszmegállóban üldögélni kényelmes, még ha nincs is ülőalkalmatosság és vizes lesz a nadrág a délelőtti esőtől ázott járda miatt. Egy útszegélyen üldögélni kényelmes, még ha fáj is a monokli, amit a véres city-dzsip kigyúrt kopaszsága osztott le a srácnak és ráadásul az igazoltatás miatt lekési a bazinagy biznicet, úgyhogy tempózzá’ fakabát, vagy olgyuk meg okosba’.

Néhány alkotását egyszer már megmutatták a helyi kiállítások egyikén a művházban. Udvarias szavak, elismerő hümmögések és a helyi újság egyik kis cikkében egy félkezes kritika, ami szerint van valami ebben a fiatalemberben. A kamaszpár (akik nem szoktak ilyenekre járni) egyszer mellette beszélgetett a buszon, hogy egyikük művészetbuzi osztálytársa szerint van egy kép a művházban, ami mintha őket ábrázolná, majd elmennek rá, de lehet, hogy nem. Fekete fátyolszoknyába és Nevergreen: Mindörökké pólóba öltözött, szomorú mosolyú lány (a ruhán angyalszobor hanyatlik egy kőtömbre, mögötte nukleáris robbanás) megveszi a vörös levelet ábrázoló képet, mert az a végzetes, mégis büszke haldoklás valami gyönyörű. A művház szépkorú igazgatója hangosan köszön rá az utcán. Egyik ismerőse szerint érdemes lenne csináltatnia egy honlapot és rátenni a képeket, mert az értők között lenne rá kereslet. Jó. Majd gondolkodik rajta.

Egyszer feltámadt benne az ötlet, hogy a zöld szeműről készült festményei egyikét kirakná a boltba. A kiállításra természetesen nem adta oda, de talán a boltban... Akkor a szépség látná és tudná, hogy…Nem. Mégsem. Ő nem egyedül szokott jönni, hanem mindig a vőlegényével. A lány zavarba jönne, a férfi méregbe gurulna és ezután máshová mennének beszerezni. Nem. Ha máskor nem, legalább a beszerzésekkor látja a nőt.

Szülei már régen belenyugodtak fiuk hóbortjaiba. Leszoktak arról, hogy mondogassák neki, társaságba kellene mennie, akkor lennének barátai, esetleg valami kedves lánnyal is beszélgethetne… Valahányszor megemlítették neki a fátyolszoknyás leányt, aki szintén festeget(ni próbál) és vásárláskor vele beszélget(ni próbál), ő csak hümmögött, hogy jó, majd gondolkodik rajta.

Valami hiányzott az életéből. Valami hiányzott a képeiből.

Éjjel azt álmodta, hogy el kell jönnie ebbe a házba. Ki tudja, hátha meglát valamit, ami megihleti. Furcsa ház ez. Már akkor is lakatlan volt, amikor ő megszületett, mégsem tűnt lerobbantnak, inkább öregnek. Egyszer szüleit erről kérdezte, ők azt válaszolták, hogy néhány évenként erre vetődik egy-egy festő vagy grafikus az ország vagy a világ valamelyik tájáról, itt van egy darabig, rendbe hozza a házat, majd elmegy, magával vive rengeteg, a házban készített képet és máskor nem jön ide vissza.

Egyik ismerősük, aki a polgármesteri hivatalban dolgozik, megemlítette, hogy a ház régesrégen a város tulajdonában van, de nincs pénz a gondozására. Mégis, néha erre idejönnek festők, grafikusok, alkotnak, kitakarítják és saját pénzen helyrehozzák az épületet, majd néhány hét, hónap után elmennek. Minden bizonnyal valami ihletet látnak benne és egymásnak adják a tippet. Érdekes.

Hűvös szél simogatta meg az arcát. Odalépett az ajtóhoz és – hiába, nagy úr a neveltetés – bekopogott.

-Szabad. – Kellemes, mély, öreg, fáradt hang.

-Köszönöm. – Belépett, majd becsukta az ajtót. – Jó estét, nem akarom zavarni, én csak…- Megállt és csodálkozott. Hiszen…a ház lakatlan.

-Ha jól sejtem, festő vagy. Már persze ha megengeded, hogy tegezzelek. Nem akarok udvariatlan lenni. Kerülj beljebb, a nappaliba.

-Köszönöm. – Idegesség és békés nyugalom egyszerre bizsergette a srác tarkóját. Megérkeztem, mondja benne valami jéghideg meggyőződés. – Elnézést. Én azt hittem, hogy nincs itt senki. Nem akarom zavarni.

A nappali. Üres. Dísztelen kockahelyiség. Egyetlen dísze az, aki most a közepén áll, félénk mosollyal, nyitva hagyott rövidkabátban, hóna alatt eszközeivel.

-Nem zavarsz, sőt. Mindig kellemes érzés találkozni egy ifjú tehetséggel. Megmutatnád a műveidet, kedves barátom?

-Persze, de…Ön hol van?

-Ó, ez kicsit bonyolult…nézd, én egy nagyon súlyos, gyógyíthatatlan betegségben szenvedek és nem vagyok olyan állapotban, hogy bárkinek a szeme elé kerülhessek. De amit elront a természet és az Isten szeszélye, azt a technika pótolhatja. Rejtett kamerákkal, mikrofonokkal, hangszórókkal rakattam tele a házat. Igazi csúcstechnika, ugyanúgy hallhatjuk egymást és ugyanúgy látlak, mintha ott lennék veled a szobában.

-Klassz. Amúgy állítólag ez a ház üres.

-Ó, persze, egy diszkóhoz vagy egy szupermarkethez képest! – Halk, fáradt hahota. – Úgy intéztem a jogi ügyeket, hogy bár itt maradtam, de hivatalosan a városé ez a ház. Így nem járnak a nyakamra riporterek, újságírók, kritikusok. Nincs hírverés, nyugodtan alkothatok és fogadhatom a tehetséges képművészeket. Csak mester és tanítvány, semmi ricsaj. Most pedig láthatnám a műveidet?

-Persze! – Boldogság öntötte el a srác szívét. – Bocsánat, még be sem mutatkoztam…

-Ne mondd a neved, én sem mondom az enyémet, kedves művésztárs. Mostantól nem létezik név, nem létezik idő. Amint látod, bútor sincs; nem is kell. Minden amire szükség van, az valami, amivel és amire alkotsz, no és persze te. Különben meg, ha jól sejtem, nem vagy a szavak embere.

-Valóban nem. – A fiatal festő kinyitotta a mappáját és más hely híján a padlóra helyezte képeit, egymás mellé. Néma csend. Az ifjú feszülten várt, csak a szíve dobogott.

-Szép ez a grafika a zöld szemű lányról. Szerelmes vagy bele, igaz? – Üres, érzelemmentes hang. A srác összerezzen, lesüti a szemét, majd hümmög.

-Azt kérdeztem, szerelmes vagy-e bele. Nem megy a kiteljesedés, ha nem vagy a végletességig őszinte.

-Igen. – Továbbra is a padlót nézi.

-Akkor ne rajzolj ilyen ócskaságot. Az rendben van, hogy feketével húztad meg az arcvonásait és emellett csak zöldet használtál a szeméhez és vöröset a hajához, hogy minima-lista eszközökkel hangsúlyozd ki a tökéletességét, de kötve hiszem, hogy a haja ilyen összevissza göndör. Nézd csak meg, a feje bal oldalán a haja szinte örvénylik, míg az örvény egyes helyeken mintha belassulna. A szemei pedig aránytalanok: a bal talán öt, nem, hét százalékkal nagyobb a jobbnál. Az alsó ajka felett mi ez? Bajusz?

-Nem…- A srác egész arca vöröslött. – Csak árnyék…az orra alatti kis árnyék.

-Árnyék, mi? Ez bajusz. Hitlerbajusz. Szerelmes vagy egy vörös hajú Hitlerbe? – Vihogás, szívbe döfő vihogás.

-Nem, ez…

-Silány. Ez a nő ennél többet érdemel. Tépd szét. Most azonnal.

-Tessék?! Anyám szerint gyönyörű.

-Tépd szét! Nem anyáddal beszélsz. Vagy esetleg most egy otthonkás háziasszonnyal beszélsz? Én vagyok az anyád, aki esténként vacsit melegít?

-Nem, de talán nem kellene így…

-Tépd szét, vagy mondd azt, hogy nem értek hozzá és hagyd el ezt a házat!

Az ifjú álldogált egy darabig, vörös arcán izzadtság küszködött az ottmaradásért, de nem sikerült és lecsöppent, rá a rajzra. Lassan lehajolt és széttépte. Mintha a szíve lett volna.

-Ezzel megvolnánk. Most pedig itt van ez a narancspaca. Mi akar ez itt lenni?

-Naplemente, egy kopaszodó lombú fa mellett. Miért nem tetszik?

-Ilyen idióta árnyalatú naplemente nincs. Mintha egy értelmi fogyatékos ovis mázolgatta volna, miközben szörpit iszik. Ez neked fa mellette? Milyen árnyéka van ennek? Tíz-tizenkét fokkal el van tolódva balra! Azt hiszed, nem látom? Ha egy uncsi biedermeyer csendéletet akartál csinálni, akkor rakjál almákat egy tányérba az asztalra és maradj annál!

-Nem szeretem a csendéleteket…A naplemente ezzel a fával az…

-…elmúlást akarta jelenteni, igaz? Inkább altatónak nevezném, amitől a kritikusok álomba zuhannak, majd az íróasztal mellől felébredve ezt a vásznat gyújtósnak használják a hétvégi grillpartihoz. Nem elég a szándék és némi tehetség; ha maradandót akarsz alkotni, ennek a képnek ÖLNIE KELL! Kész vagy ölni? Kész vagy elmúlást okozni az „Elmúlás”-sal?

-Nem tudom…ezek azért ijesztő szavak. Nem kellene ennyire komolyan venni…

-Nem kel-le-ne ko-mo-lyan ven-ni? – Megvetés vérzett elő a szótagokká mészárolt szavakból. – Szerintem nem is egy festővel beszélek! Inkább egy húgyos gyerekkel, aki unalmában, az oviban mázolt néhány pacát, miközben a nyál és a szörpi csurgott a szájából.

-Hát, most aztán tényleg…

-Nem. Nem elég. Ez meg mi? Egy fekete csirke? Kormos lett a lábasjószág a tanyátok melletti tyúkólban? Hagymát etté’ szalonnáva’ meg pájinkáva’, miközben kapá’tad a határba’ az ingyombingyomot?

-Nem! – Remegett a festő hangja a megaláztatástól. – Ez egy…van az a lány. Feketében jár, meg minden. Gótikus metált hallgat, meg ilyeneket. Adott zenét is, meg szeretett volna elhívni koncertre. Tetszik a zene, meg aranyos a lány. De nem kell. Olyan távoli nekem. A zöld szemű lányhoz képest…annak meg még a nevét sem tudom…szóval szereti a Holló című filmet…szóval az olyan, mint valami szép virágcsokor, ez meg mint valami sötét holló. Nem is tudom, miért mondom el ezeket…

-Fiacskám, nem érdekel, kitől áll fel neked és kitől lankad, de először is annak a Brandon Lee filmnek a címét elkúrták. A „Crow” nem holló, hanem varjú. Ez a festmény nem egy varjat, hanem egy elkúrt, kormos csirkét ábrázol. Semmiképpen nem távoli. Ez a csillogás a tollán pedig: mintha nem is kormos, hanem kőolajos csirkét látnék, akit bemocskolt egy tankerhajó szállítmánya. Mindjárt felöltözök egy fekete csipkemelltartóba, haha!

-A művház szervezője azt mondta, hogy nagyon megható, szomorú kép.

-Aztán elsírta magát a Tokio Hotel-pólójában és kifújta a nóziját egy fekete papírzsepibe? Megmutatta a lemosható szívtetkóját a vállán?

-Nem is olyan pólóban…Ön kegyetlen…

-De viszont igazam van. – Kérlelhetetlen bizonyosság zengett a hangban. – A többi kilenc kép szintén szóra sem érdemes. Ez így a piszkos tizenkettő.

-Ezekből hatot terveznek bevenni a következő félévi városi kiállítás tárlatába…

-Nem négyet mondtak inkább? A harminc képes tárlatba, amit a helyi lakosság elenyésző része néz meg, ha éppen nem otthon nézi a kibékülő show-kat?! A többi huszonnégy pedig két másik festőé, akiknek a képeit tízezrekért veszik meg. Mennyiért is vette meg az a varjúlány a te képedet? Nyolcszáz?

-Kétezer…

-Annyit kínált érte, te meg voltál olyan hülye, hogy nyolcszázat kérjél. A lány győzködött téged, kétezret adott, te meg vissza adtál neki ezerkétszázat. Ha sem járni, sem dugni nem akarsz vele, legalább a pénzét elfogadhattad volna. Mielőtt megkérdezed, nem, nem tőle tudom. Legyen neked ennyi elég. Azért nem jutsz többre és nem ismeri meg több ember a munkáidat, mert nem vagy hajlandó átadni testedet, lelkedet, józan eszedet, egyáltalán: egész életedet a művészetnek. Lúzer vagy. Szóval mi legyen?

A legkócosabb és legmegalázottabb festő sokáig állt lehajtott fejjel és csak sírt.

-Sokáig akarsz bőgni? Nem szeretem, ha ázott a padló. – Unott hang.

-Mit…tegyek…hogyan...legyek…jobb? – Sírva felszívta orra folyását.

-El kell engem fogadnod. Mindenben engedelmeskedned kell nekem. Úgy kell mindent csinálnod, ahogy én mondom. Akkor kihozok belőled mindent. A tanítványom leszel, én pedig a mestered. Nem bocsátkozom jóslatokba, hogy ekkora, meg akkora sztár leszel, de mindent meg fogsz tudni alkotni a maga tökéletességében. Ha teljesen átadod magad nekem, átadom neked a zöldszeműt . – Ettől megakad a srác zokogása. - ELFOGADSZ ENGEM MESTEREDNEK?

Harsogó torok sír igent.

Attól az estétől kezdve valami megváltozott.

A fiatal festő vásznakat, papírt, festéket, grafitot, egyebeket vett. Már aludni is csak ritkán járt haza, akkor is csak hajnaltájt, kisírt szemekkel. A családi házban fellelt összes alkotását elégette. Enni is csak ritkán volt hajlandó, legfeljebb anyja kérlelő sírásainak engedve reggelizett. Munka után azonnal a magányos házba sietett. Egyszer apja felkereste ott, mire üvöltözve kizavarta, hogy egy művészt tilos megzavarni alkotás közben. Apja visszaüvöltözött, hogy hagyja már a francba a hülye dumát a hülye mesterről, mert nincs itt senki. Aznap este a korosodó férfi kiüresedett tekintettel, felpuffadt arccal bicegett haza. A fiatal festő ugyanakkor a boltban sokkal barátságosabb lett. A vevők meg is jegyezték, hogy milyen ügyes: jobb kézzel a pénztárgépet kezelte, ballal rajzolt, oda sem nézve a papírra. A gyorsan, egyetlen vonallal húzott, mégis bénítóan életszerű portrékat ingyen, ajándékként adta a vásárlóknak, akik döbbenten néztek szembe tíz-húsz másodperc alatt elkészült önmagukkal.

-H-helló – köszönt rá az ismerős varjúlány.

-Helló. Ezek lesznek, igaz? Még valamit?

-Nem, más nem lesz. – A lány meglepődött és felbátorodott a fiú mosolyán. Még sosem látta mosolyogni, bár egyszer régebben, amikor látta őt a városban festeni, odalépett hozzá, hogy amikor ihletben van, kifejezetten jóképű. A fiú akkor nem válaszolt, az egész negyedóra alatt, amíg festett. A lány akkor még próbált beszélgetni vele, de nem ment. Most a srác teljesen barátságos volt. – Igaz, hogy az egyik nagy budapesti galériában fogják most kiállítani a képeidet?

-Igen. Milyen kár, hogy a tiédet sehol nem fogják – mosolygott tovább a srác.

-Ó…hát…lehet. – A lány elbizonytalanodott. – Tegnap megint festettem, képzeld!

-Fogadni merek, hogy ott van a táskádban, igaz? – mutatott a lány vállán lógó készségre. – Megmutatod?

-Aha! – Újabb, ezúttal ragyogó mosoly. – Ez az. A címe Rose Petal. Rózsaszirom. A múltkor voltam Drugzone-koncerten és megihletett. Ez az énekescsaj, Linda Daemon, mellette Tommy Muratore gitározik. Ez a véres, hulló szirmú rózsacsokor nem volt a színpadon, csak én festettem ide. Tommy egyébként Linda…

-…férje. Elrontottad Linda hajszínét, itt szinte rózsaszín, látod, pedig ő vörösre festi. Tommy karját is elhibáztad. Tommy vékony, itt meg vaskos, mint egy bajor kocsmárosé. Nem egy kellemesen dekadens Drugzone-koncertet, hanem egy gyenge roadshow-t látok .Ami a rózsákat illeti: egy rózsa szára nem hajlik ilyen részeg ívben. Ez meg itt nem is vér, hanem vörös, nyúló takony. Sok-sok évnyi gyakorlás vár rád, de szerintem az is hiába.

-Jó, de…nem mindenki olyan tehetséges, mint te. – A lány lehunyta a szemét. – Ennyire nem kellene…nem is tudom.

-Talán igazad van. – A festő továbbra is mosolygott. – Gyere majd fel Pestre, a kiállí-tásra! Megihlettél egy képre és az is ott lesz.

-Tényleg? – A lány el is feledte az előbbit. – Oké, esetleg találkozhatnánk előbb is?

-Majd ott. Szia – köszönt el a srác idegen, de szívélyes mosollyal,

A távozó gótikus hajadont a mázoló váltotta fel a pultnál. Váratlanul érte a mélyen a szemébe fúródó tekintet.

-Helló. Itt a lista.

-Helló. Ma is jól indult a nap, igaz? – mosolygott a srác és fürgén elkezdte összeszedni a kért felszerelést.

-Mármint…hogy jól? – A mázolót meglepte a vidám hangnem.

-Ma is van mit dolgozni. Ez jó, nem?

-Hát, jobb mint a munkanélküliség. – Eszébe jutott, hogy ma reggel is szexelt a menyasszonyával.

-Meg is van minden. Üdvözlöm a csajodat! Szerencsés fickó vagy.

-Aha, köszi! – nevetett meglepetten a mázoló. Ezek szerint vége a komorságnak. Sokkal jobb volt így beszélgetni ezzel a vidám, de alaposan lefogyott eladóval.

Az újságok szerint nem volt addig Budapesten szebb, mesteribb és egyben sokkolóbb, botrányosabb tárlat. A kritikusok remegő kézzel gépelték beszámolóikat.

Az ENNYI című grafitrajz a festő szülővárosa melletti erdőt ábrázolta, egyetlen vonallal megrajzolva 623 fát. Az illetékes erdész szerint pontosan ennyi fa van ott.

Az ELMÚLÁS a legfájóbb naplementét ábrázolta, egy kiszáradt fa mögött. A fa gyökereinél egy félig kikelt (félig széttört?) tojás hevert. Mellé egészen apró, egy milliméternél kisebb betűkkel (hogy lehetnek olyan kicsik?) írva: BABA. Egy nő negyed óráig meredten nézte a tojást, majd vér folyt le a combján, mire valaki sikoltva orvost hívott. A nő elvetélt.

A NEM KELLESZ megtekintése közben egy fekete fátylakba és selymekbe öltözött leány sírta el magát; pontos mása ott esengett a festő másának. A fiatal férfi arcán zsenialitás, gőg és mosolygó megvetés honolt, hátat fordítva a könnyektől elmázolt szemfestékű gót tündérnek. Az eleven leány kiszaladt az autók elé és többé nem volt eleven.

A PILLANGÓ előtt szerelmi dráma zajlott le a közönség szeme láttára. A festményen zöld szemű, vörös hajú teremtés feküdt féloldalt egy üres szobában, gyűrűs ujján levett jegygyűrű nyoma fehérlett. Szeméből a többszörösen kielégült nők bódultsága csillogott, kaján mosolya mindent ígért, simára borotvált szeméremdombja felett pedig diadalmasan tárta ki színpompás szárnyait egy…

A nőcsoda élő mása zokogva esküdözött párjának, hogy fogalma sincs, hogyan szerezhetett tudomást a festő a tetoválásról, amit egy másik városban csináltattak pont azért, nehogy bárki megtudja kettejük édes titkát. A levett jegygyűrűre (bár most ott csillogott a zokogó nő ujján) nem volt mentség. Szemére vetette a lánynak, hogy hetekkel ezelőtt, egyik éjszaka a nő nem aludt otthon és amikor rákérdezett, zavartan viselkedett és azt nyögte, hogy nem tudja.

A vőlegény, aki a kiállításra direkt kiöltözött (a mázolón úgy állt az öltöny, mint kutyán a krumplizsák), levette saját ujjáról a gyűrűt és eldobta. A MŰVÉSZTELEP egy öreg házat ábrázolt, amint egy domb tetején, magányosan áll. Többen (a festő városából érkezettek) felismerték azt a házat, ahol már annyi művész váltotta egymást és ahol az itt kiállított képek alkotója is annyi időt töltött. Meg is említették, hogy milyen takarosan kipofozta otthon a ház problémáit. A ház időtlen öregséget és elérhetetlenséget árasztott.

Az ÖNARCKÉP rengeteg fekete és fehér pont iszonyú tömegeként zsizsegett a vásznon. De ha a szemlélő megpróbált a kép mögé fókuszálni, lassan kiemelkedett belőle a festő mosolygó, három dimenziós arca.

Az utolsó, a TÖKÉLETESSÉG nem volt más, csak egy nagy, üres papír. Műértők és bölcselkedők vitatkoztak, hogy ez most egy ostoba tréfa, vagy ihlethiány, vagy álművészke-dés, vagy mi. Majd megjelent a festő, kezében egy darabka szénnel . A közönségre szegezte tekintetét és egyetlen határozott mozdulattal rajzolt egy tökéletes kört – oda sem nézve.

Újságok harsogták, hogy az egyik festmény eltűnt. A rendőrség az egyik restaurátornál találta meg, aki kiszáradt szájjal dadogta, hogy megvizsgálta a képet és megállapította, hogy az festék, színezék, egyáltalán bármilyen vászonidegen anyag nélkül készült. Magának a vászonnak lett ott ilyen színe. Amikor megkérdezte egy tévériporter a festőt, ő mosolyogva ennyit mondott: a tökéletes festőnek nincs szüksége már se festékre, se ecsetre. Elég, ha ránéz az üres vászonra. Nevetve megemlítette, hogy ezt a pillangós nőt ő és a mester együtt csábították el.

A kiállítás utolsó napján bement és – bár az aukcióra hatalmas volt a jelentkezés – mosolyogva felgyújtotta az összes képet.

Furcsa dolgokat lehet tapasztalni az elmegyógyintézet zárt osztályán. Furcsákat.

Például a valaha élt, legrejtélyesebb festőről, akit mindig kényszerzubbonyban tartottak, mert mindennel – akármivel – festeni akart. Akár a saját vérével. Mégis, ha reggelente rányitottak a gumiszobában, mindig színpompás képekkel voltak tele a falak. Egy ideig át- meg átfestették őket, majd feladták. Ugyanazon a falon reggel már más volt, mindig fotószerű. Amikor megkérdezték, hogyan csinálja, azt mondta, sokáig kell néznie.

Öreg vagyok és bosszús. Hónapok óta nem történik semmi. Nem tudok alkotni! Itt senyvedek és várok. Legutóbbi tanítványom végigjárta az utat és mindketten boldogok voltunk. De talán nem kell sokat várnom. A zöldszemű kibékült a vőlegényével, hiába, a szerelem nagy úr. Az boldogan simogatja újdonsült felesége hasát, azt hiszi, övé az embrió…Feledhetetlen volt az az éjszaka. A tanítvány is megkapta, amit akart, és nekem is jó volt látni, érezni a két ziháló, életet izzadó testet. Most az embrión keresztül tudom, mi történik velük. Mekkora szerencse, hogy a nő leállt a fogamzásgátlóval! Éppen gyereket terveztek, hát, megkapják. Nekem nem jutott boldogság soha; évszázadokkal ezelőtt, amikor még éltem és alkottam, annak a mocskos arisztokratának a pribékjei levágták karjaimat, lábaimat és elevenen eltemettek ebbe a dombba. A bamba! Azt hitte, hogy csak velem csalta meg az a szuka! Én is azt hittem…Hiába, a szerelem nagy úr. Itt vagyok, egy éhes művészlélek, bolyongok ebben a házban, néha megérintek álmában egy-egy tehetséget és idehívom. Aztán az elméjéből kiolvasok mindent, így hivatkozhatok például kamerákra, pedig itt még áram sincs…

Alkotni fogok. Másfél-két évtized, és az embrióból felnőtt lesz, tehetséges művész, mint az igazi, vér szerinti apja volt. Ide fogom hívni és ő jönni fog. Alkotni fogok. Mint az elmúlt évszázadok során mindig, mindenáron, majd az ő halála után is. Nem érdekel, mennyi szenvedés, fájdalom, tragédia, élet, halál lesz az ára.

Alkotni fogok. Mindörökké.