Mentem végig az utcán,

Mosolygós, őszi napon,

Levelek simogatták a szelet,

Békés emlék ült a padon.

Táska billegett a hátamon,

Hajamba suttogott a szél,

Borostás arcomon fásultság.

Tekintetem fáradt acél.

Szépséges nő jött szembe,

Apró gyermekét vigyázva.

A kicsi elbotlott és leült,

Meglepetten, nem kiáltva.

Körbenézett fényes szemmel,

Meglátott, mint fáradt árnyat;

Anyjára néz, istenére;

Én nem tudtam addig, hányat

Láttam gyermekes anyát,

De megdermedt a pillanat,

Ahogy a nő leguggolt,

Mert akkor, az ég alatt

Nem volt semmi szentebb és szebb,

Mint hogy szűk szoknyájában

Lobogó haja csarnokán

Guggolt. Világszép arcában

Ragyogó mosollyá éledt

Az erő és boldogság,

Ahogy gyermekére nézett

És nem irigy forróság,

Csak fénylő meleg volt a szeme

Ahogy ketten összenéztek

Mindent értve, nem kérdezve,

Mert egymás szemében éltek:

Ülő gyermek anya-szívben,

Guggolva is nagy, szép anya.

Beszédre ott nem volt szükség,

Mert a csendes Élet maga

Zengett fényes mosolyukban,

Gyöngy-fogaik fényében,

Szívük halk dobogásában,

Szemeik gyengéd tüzében.

Nem robbant ott atombomba,

De én vad lángokban égtem,

Húsomat viharok tépték;

Repültem, pedig nem léptem

Onnét, nem is akartam.

Egyetlen, örök pillanat:

Edig tartott ez a csoda.

Ők elmentek és ott maradt

Sok ember, de nem más, csak én

Láttam ezt az apró csodát.

Ha látsz ilyet, meg kell állnod!

Csodáld, nézzed, ne menj tovább!

2001.okt.19.péntek