...mert a simogató szóselyem nem az enyém.

Vérvirágba boruló szívseb: ez az anyám.

Ha nincsen finom arc, csak roppanó csigolya,

Babák helyett vetélő anyaméh sikolya,

Ott zokogva találnak otthont a soraim,

Halált hozó fű terem holt költők porain.

Hattyúdal az én zeném, végső lehellet,

Mely csak elkeseredett lelket terelhet,

Hogy a "szeretlek" ne pop-dalszó legyen,

De borzalmam, láncom, vulkánom, sebem,

Női szemmel rabbá tett pillanat-végtelen,

Rőt artériám, izzó zöld szemem, kék egem,

És szóim...a szók, a kincseim,

Papírra zokogott, vonalnyi nincseim,

Sárkányok ők! Démonűző megszállottak,

Mert boldogságom helyén ravatal korhad,

Ordasok hangján hirdetve a csodát,

Hogy egy nép - mely elárulja honát -

Sarja vagyok, vértől szép fejjel,

Nem kínálva étellel, tisztelettel, hellyel.

Csak az az enyém, mit soraim hada irt,

Amit tüdőm lehelt, szívem vert, kezem írt.

Nincsen mennyem, csak Taigetosz-sziklám,

Megölni a gyengéimet, ámulni a szikrán,

Ami szememet kínozza belülről most is.

Betegít és hatalmad ad, Mars-lándzsa, pestis.

Tudd: tartson bármeddig költői életem,

Mars-ordítás, Spárta-dal marad az énekem.