Szegény költő írta régen anyjáról:

„megtört lesz, pici,

Bejön érte egy madár,

És csőrében elviszi.”

Igen. Mindenkiért eljön.

Az én anyám most nincs itt.

Dolgozgat és nincsen benne

Boldogság, öröm, kincs-hit.

Száraz, repedt mindkét keze.

Munka, gond megölte bőre báját.

Bekrémezi fáradt kezét.

Sóhaj nyitja résre száját.

Egyszer eljön érte is a Madár.

Pedig ő már megtört, pici.

Már nem a boldogságot,

Csak az újabb napot hiszi.

Madárra lesek őrülten égve!

Ha meghallom szárnya zaját,

Ráugrani görcsmarokkal

És kitekerni a nyakát!

De kisiklik majd a kezemből.

Rám néz búsan, majd félre…

És csak egy halk illat szálldos:

Az anyám kézkréme.

2008.ápr.13 vasárnap