Vadvirágos vidám réten

Virgonc csikó poroszkál.

Füvet legel, szellőt szagol

És a zöldben szaladgál.

Tejfehér szőrén nincs nyereg,

Gyönge száján kemény zabla,

A végtelen gyermeke ő –

Szabad, nincs szokva zabra.

Ifjú király, nemes, délceg,

Császárok sem méltók rá;

De az ember, ki társa lesz,

Eljön, nemsoká…

Nem lesz király, nem is herceg,

Nagy Házaknak büszke vére;

Csak az, ki a világért halna meg,

Kit mások löktek félre.

Távoli ének lehellete lebben

Anyja hívja őt, az Úrnő.

Vígan nyerít, kaptat a dombra,

Sörényébe kacag a szellő.

A domb tetején magasodva,

Boldogan zihálva megáll;

A völgyben várja őt az anyja,

A Kőris alatt, ahol retteg a Halál.

Vágtatva zúdul le a Völgybe,

A többi társa félreáll;

Mindegyik tudja: ő lesz az,

Kit nem ránt le a Halál.

Próbálja megérteni,

Hogy mi lesz az a Mindig,

Ameddig ő élni fog…

Csak az angyalok zengik.

Leér dicső anyjához,

Fejet hajt, mint illik.

Rábólint a büszke kanca,

Szemén kósza könnycsepp siklik.

S míg a szellők becézik a rétet,