Egyszer, egy szép őszi estén

Magam jártam az utcákat

Álmokat keresve-lesve

Az ősz párás fátyolában.

A szépséges özvegyasszony

Fáradt mosollyal az arcán

Rám nézett és én tudtam,

Hogy az idő örök harcán

Lejt ő tovább szerelmesen,

Elhagyottan sóhajtozva.

Világszép szemébe néztem,

Hogy a lelkem csak foltozva,

Rútan csillog hozzám képest.

Az Örök Özvegy mosolygott,

Mosolyától én bénultan

Álltam, néhány levél omlott

Arcom ajkam árnyékára.

Az Özvegy belém szeretett

És én belé, majd azt suttogta:

Olyan férfit keresett,

Ki szerelmére méltó,

Ki csendes avarszívébe lát,

Záporban szerelmet vall,

Gyengeségben nem halált;

Lepihenést veszi észre.

Halk szellők hűs ajkaival

Csókolt ő meg akkor este,

Hulló levél-szavaival

Suttogta csendes szerelmét,

Majd neszekkel simogatva

- nem búcsúzott – tovább lépett.

Más nem tehetett, hát itt hagyta

Imádóját, bús lovagját

A gyönyörű, szomorú Asszony

Felleg-palástjával intve;

És néha, amikor alszom,

Beszökik az álmaimba,

Szépséges mellére ölel.

Szívembe néz mindent látón,

Komor hegybércekké növel

Sötét, fájó emlékeket,

Szívet tépő szerelmeket…

Megcsókolom fáradt ajkát,

Majd puha ölébe enged.

Szerelmünk éjjel és nappal

Végén úgysem hagy alább.

De lehet, hogy eljön az idő,

Mikor másik férfi talál

Szerelmére méltóbbnak.

Most neki suttog énekem.

Az én nevemet súgják szellők

Csendes, esős éjeken.

2001.szept.28.péntek