Minden reggel a saját csatornaszagára ébred

A humanoid testformájú, megalázott féreg.

De már nem fog orrán a kín, akin

Elhalványult az arcvonás, hogy Ahmed, Igor vagy Hakim.

Felrémlik a bűzös gőzbe mártott fejen,

Hogy egykor „írj” volt az izmusa, de nincs helye

Már ihletnek, se kanapénak a kanális-zugban

Ahová a Kanadába menekült senkiség van dugva.

Egy szemfüles fotós ihletett objektíve

Még őrzi az emberi méltóságvesztést híven,

Mint friss fánk a cukros otthon ízét

Egy szamurájkard képzeletbeli ívén,

 Ahogy a harcművész utolsó szúrással

Önmagát áldozza fel. Sirály sírása

Panaszolja a párás csatornavégen,

Hogy a végtelen tenger emléke halott régen.

Az életben maradás vágya az emberséget felőrli,

Mint turmixgép a gyümölcshúst egy győri

Tisztes középosztálybeli anyakézben,

Ahol az atmoszférában leng ilang-ilang, Ray-Ban.

A muszáj-Herkules agyára rácsapódik az ajtó;

Felszippantja elméjét a vákuumos hígítós zacskó…

2009.nov.29. vasárnap