2009.szept. 29. kedd

Lélekszakadva érek a Keleti Pályaudvarra, mert 19:18-kor indul a vonat Berlinbe. Adérek háromnegyed 7-re, erre kiderül, hogy 19:58-kor indul…Jó hír, hogy Matits Pista „Id” mégis tud jönni, bár napokkal ezelőtt úgy tűnt hogy nem. Kiváló slammer, erősebbek vagyunk vele.

3-an utazunk 1 fülkében: Kotroczó Máté „Matedon”, Kálóczy Mihály és én. Bár hullafáradtságom okán alvást terveztem, de ilyen egyéniségek egy helyen összezárva…kitör a hülyeség, hehe.

Egy szerelmespár is beül hozzánk a fülkébe, szlovákok. Gyorsan letisztázzuk, hogy okék vagyunk egymással és mocskos politikusaink, médiavezetőink igazán megtehetnék, hogy egymás száját véresre basszák szaros fasszal. Egyetértünk. Szlovákiában búcsút vesznek tőlünk, sok sikert kívánnak a berlini versenyhez. Derék szlovákok.

Amikor ránézünk az órára, már negyed 1. Fergeteges hülyeség, hatalmas önvallomások, brutális kötődések; kiderül, hogy mindhármunk családjában volt olyan, aki FELAKASZTOTTA MAGÁT! Kötéltáncot jár fülkényi, feszült légkörünkben a művészi egymásra találás. Misi feldobja, Máté és én megszavazzuk: irány a büfékocsi, piáért, hogy igyunk egyet egymás egészségére. Választunk a kínálatból: én: Svejk Zutemák, Misi és Máté: sör, pici rum. A pincér készséges, én pedig érdeklődve megkérdezem, hogy ismeri-e Ivan Mladek komikus Józin Z Bazin (Józin a mocsárból) dalát. Hogyne ismerné, ez anno Csehszlovákia-szerte ismert hülyeség volt. A Youtube-on fenn is van, hehehe.

Amikor kimennek és hárman maradunk, engedünk egy jó nagyot a civilizáció derékszíján. Fingásfúga, harmonikus herevakarás, laza lábszagárasztás, mely utóbbira már erősen áhítoz-tak a bőrcipőkbe kényszerített paták. Bár egyikünk lába sem gombás, de a cipőben hosszabb ideje fedetten, a bőr természetes légzésétől megfosztott lábak szenvedélyesen szabadítják fel elfojtott párájukat. Az összhatás pontos leírásától megkímélem a kedves olvasót; mi is szenvedtünk, miközben olyan hangokon röhögtünk, mint valamiféle mutáns szamárdisznók.

Kis idő múlva csatlakozott hozzánk egy pár, akikről könnyedén lehetett volna karikatúrát készíteni – szimpla fotóval. Magamban a „Dr. Bubó és Ursula nővér” neveket adom nekik. Tíz perc múlva Ursula nővér orrcimpái feltűnő vonaglással tiltakoznak kémiai anyagaink ellen. Kinyitotta a fülkeajtót és hatalmasat sóhajtott.

Szunyáltunk, Bubóék leszálltak, olykor felébredtünk, fészkelődtünk a NEM 3 EMBER ALVÁSÁRA készült székeken.

Szeptember 30. szerda

Ébredésünk után nem sokkal konstatáltuk, hogy már Berlinben kéne lennünk. Bár a temérdek csápoló szélerőmű látványa eltöltötte szívünket a zöld békével (Green Peace), ideges lettem. Megkérdeztem egy kallert. 100 perc késés. Fasza.

Megérkezés. Térképvásárlás. Kávé, klotyó. Berlinben szarok, ez katartikus!

Tájékozódás, indulás. Határozott tiltakozásom ellenére drága fajtársaim megszavazzák. A gyaloglást. Terveink szerint 2 óra.

Berlin belvárosa gyakorlatilag olyan mint Velence, a Spree folyó mellékága(i) okán, mely a hatalmas Múzeum-szigetet körülöleli. Tele van hajózott csatornákkal, lábáztató lépcsőkkel, kis sétahajókkal, gyaloghidakkal, amik átívelnek az olykor mindössze 10 méter széles vízereken.

Szerencsénkre utunkba esik a Reichstag, fotózgatjuk. Aztán a Brandenburgi Kapu a híres Quadrigával, azaz négyesfogattal. Ez a szoborcsoport Berlin egyik jelképe. Annyira, hogy anno Napóleon magával vitte győzelmi jelképként Párizsba. Aztán amikor lenyomták a korzikai császárt, és visszahozták a német fővárosba, ez akkora ünnep volt, hogy festményen is megörökítették.

 Megcsodáljuk a Checkpoint Charlie-t – magyar fordításban „C-jelű ellenőrzési pont”. Ez egy híres-hírhedt átkelőhely volt Kelet- és Nyugat-Berlin között. Akkoriban fallal-szögesdróttal-géppuskás őrtornyokkal választották el a 2. világháború után győztes hatalmak a főváros általuk elfoglalt részeit. Sok embert öltek meg az átkelőnél, akik nem voltak hajlandók „tiszteletben tartani”  a zsarnokság szabályait és megpróbáltak átkelni. Utálom a „tiszteletben tartandó” törvényeket amiket gerinctelen emberek hoznak.

Végre megérkezünk a szállásunkra, bejelentkezünk az ifjúsági szállóban. A szobánk egyszerű, de a célnak megfelel; 1 szimpla + 1 emeletes ágy, tehát hármunknak jó. Szekrény nagy belső térrel, szék, asztal, tükör. Nincs tévé, de nem baj. Bedugom a CD-lejátszómat. Misiék életükben először hallanak Into the Moat-ot. Besokkolnak az aszimmetrikus jazz-HC-death metal-áradattól. Vigyorgok. Majd, tekintettel puhány cimboráimra, kicserélem a zenét Lene Marlinra. Megnyugodnak.

Irány a tus. Meleg víz van, a zuhanyrózsa állítható normálról masszázs módra is. Kábé húsz percig áztatom magamat. Mire visszatérek a szobába, a Lene Marlin CD lejárt, Misi laptopjából szól valami lágyság.

Indulunk az ismét megnyílt Heimathafen Neukölln népszínházba becsekkolni. Az egyik pénztáros összekever valamit – 40 euróval kevesebbet kapok vissza. Szólok, magyarázkodik, de nem tágítok, ezért megkapom a pénzemet. Amúgy is ingerült vagyok, mert jó képességű komáim tanácsára gyalog mentünk egy kurva hosszú úton, a fényképezőgépem pedig a szobában maradt.

Elmegyek WC-re és mit látok? Ingyenes újságok halmát piros tartóban, ami alapvetően nem nagy szám. Hanem az újság az, mert a címe GAY TRAVEL, azaz „meleg” utazás. Magyarán, turizmus melegeknek. Mellette másik tartóban LESBIAN újság. Azt hiszem, ezt hívják kulturális sokknak.

20:30, megnyitó. Az est házigazdája Wehwalt Koslowsky; feketébe öltözött ürge, kötött sapka, görnyedt hát, zéró nyak. Nem félelmetes, inkább önironikus ember. Köszöntés, bevezetés, az esti fellépők felkonfja.

1. SZLOVÉNEK. Az est talán legvarázslatosabb jelensége az egyik szlovén csaj. Vöröses szőke göndörsége, vékony de nagyon nőies alakja, csábítóan enervált arca belobbantja a véremet.

A műsor viszont nem oké. Négyen fogják közre a közönséget és egyszerre olvasnak fel szlovénül, németül, angolul + még egy amit nem ismertem fel a hangzavarból. A színházi háttérvásznon EKG-jel ugrál, gép csipog. Káosz a hangzás és számomra élvezhetetlen. Más élvezeten jár az eszem, aminek főszereplője a dögös vörös.

2. FRANCIÁK: 4 kopasz csávó, az egyikük fekete. Franciául nyomják, alig értek pár szót, de ritmusérzékük, rímeik, együtt-hangzásuk fergeteges! Olykor csak egyikük versel, a többi gesztikulál, mérnöki pontossággal szerkesztett alkotásukba beugatnak 1-1 szót nyomatékosításnak. Frenetikusan nyomják, klassz színészi munkával. Sokkal jobban élvezem, mint a szlovén előadást. Báááár előadásuk utolsó percében buzisan simogatják egymást. Együtt röhögök a közönséggel.

3. ROMÁNOK. Reméltem, hogy a sajátos hangzású román nyelvet előtérbe tolva, klassz ritmusú előadásban lesz részem, de sajnos csalódtam.

Hátul három függőleges fehér vászon volt felakasztva, amire több méternyi hosszú ecsettel festett olykor pár vonalat egy fickó, egy VJ olykor pár angol szót vetített, egy szakállas csávó samplerezett és basszusgitározott, egy csodaszép hangú lány lágyan énekelgetett és egy „tanár úr” kinézetű görcsös fickó olvasott fel. Erőltetett hangon, görcsösen, némely angol mondatot kínszenvedésig ismételve, torzul hadarva. „Helter skelter”, azaz összevissza. Nekem is leginkább ez jött le az egész előadásukból. A show vége felé mindenki lejött a színpadról, csak a „festő úr” mázolgatta nonfiguratív izéit a színpadra. Zéró karizma, maximális pózolás; a költészet nem főszereplő volt, hanem csak egy elmosódott arcú, felismerhetetlen statiszta.

A mellettem ülő német lányok trécseltek, vihogtak és halkan karikírozták a produkciót, végül nem bírták cérnával és leléptek. Egyetlen, de lelkes elismerésem a csodálatos hangú énekesnőnek szól!

4. NÉMETEK. Joggal asszociálhatnánk színpadi megjelenésként Marlene Dietrich és a germán mondavilág hőseinek jelenkori reinkarnációira, de tévednénk. A három tagú formáció:  egy kamaszarcú, szőke DJ-legény, egy sovány, szolid leányzó barnásvörös Kleopátra-frizurával. A harmadik srác a legjellegzetesebb: kopasz fej, vastag keretű szemüveg, vörös körszakáll. Ahogy áll, furcsa védtelenség árad belőle; amint megmozdul kiderül a szitu: testének jobb oldala lassabban, rosszabbul mozog.

A vékony lány és a kopasz srác klassz verseket adnak elő, ritmusaik élnek, érzelmek lüktetnek. Viszont nagyon keveset gesztikulálnak. Mégis nagyon népszerűek, mint megtudtam.  A DJ kellemes, lebegő elektronikus zenét nyom. Metálos vagyok, de ezt nagyon élvezem! Ugyanakkor egy kis szünetben a DJ is nyom elszaval egy nagyon rövid, nagyon egyszerű verset.

Vége az estnek, irány „haza”.

Október 01. csütörtök

Reggeli: svédasztalos. Délelőtt zuhany, masszázsra állítva; egyszerű örömök is színesítik az életet. Új emberré vízkeresztelkedem, csupa energia és lelkesedés vagyok!

Ebéd: svédasztalos. Tucatnyi cucc, némelyik köret alig tűnik ehetőnek. De működik a cucc. Utána mászunk a workshop-okra. Magyarul talán „oktatás” a legjobb szó rá.

SLAM AND ACTING WORKSHOP. Katinka Kraft oktató vezeti. Furcsa, szituációs, légzés, mozgás- és mimikai technikák, de klassz! A társaságunk legjobb női Darienn, svájci tündér és Délphine, a fekete francia. Darinak olyan szája van, ami a gyengém, alakja dimenziókon átsugárzó érzéki nőiesség, mozgása éteri. Délphine arca a női magazinok címlapjainak csokoládé-édes tökélye. Olyan finomak a vonásai, hogy legszívesebben neutrínókra vágnék minden tisztátalan szmogmolekulát, ami puszta érintéssel megszentségte-leníti ezt a 3D-ikont.

De akkora segge van, hogy elnémul bennem a múzsa. Az a valag maga a drabális rögvalóság. De ahogy Ganxsta Zolee mondja: „bitang csöcs, nagy segg”, és ahogy a paraszt bácsi mondja: „finnyás férfi basszon kutyát”.

A workshop szünetében Peter Sragher-rel, az ötvenes román költővel kellemes, méltóságos beszédbe bonyolódunk Madonna okán. Mint talán tudjátok, Madonnát a 2009-es romániai koncertjén kifütyülték, miután a cigányokat sújtó diszkriminációról szónokolt. Elég sokat olvastam a román helyzetről. A cigány kisebbség sok tagjának életstílusa a tisztességes munka kerüléséről és az „összetartás” túlnyomórészt erőszakos megnyilvánulásáról sajnos megegyezik a hazánkban tapasztaltakkal.

A SLAM AND ACTING-en megtudtam pár értékes infót saját magamról. A versem pont azt az energiát adja át, amire számítottam. Viszont a testmozgásom, a testtartásom inkább egy érzékeny, mint egy nyomulós férfi benyomását kelti. A tetoválásaim üzenetét pedig nem értik.  Elmondom, majd eszembe vésem, hogy a versenyen majd a bevezető dumámban ismertetnem kell. Amúgy kecskebaszogató hideg van a sátorban, négyszer megyek hugyozni workshop közben.

Vacsora után megnézem, melyik slam-helyszínre kell mennem versenyezni; testületileg indulunk a Breipott kávézóba. Odamenet megszólít a csoportból egy szőke szépség. Virul a pofám J Emi, a gyönyörű román lány kellemesen csicseri, viszont erősen konzervatív. Pár perc beszélgetés alatt kiderül, hogy semmiképpen nem kerülhetek hozzá „közelebb”. Az alkalmi kapcsolatokat rendkívül bűnös dolognak tartja XD XD XD  Inkább hanyagolom.

Amikor odaérünk a Breipottba, kiderül hogy a hely egyszerűen NINCS ELŐKÉSZÍTVE.  A minket idekísérő szervezősrác tanácstalanul járkál, TŐLÜNK KÉRDEZI hogy melyik helyiségben szeretnénk előadni…TŐLÜNK KÉRDEZI…Nos, a Breipott hangulatos kis hely, de egy verseny lebonyolításához ez patkánypicsányi méretű. A jelenlévő vendégek tanácstalanul nézelődnek, hogy mit akar itt ez a pár tucat ember ebben az apró klubban. Se színpad, se normális világítás, se mikrofon. Nálunk Budapesten a Kőlevesben van profi világítás, mikrofon, kiváló hangcucc, vetített háttér, laptop. Egy hóvégi magyar slam-helyszín technikai K.O.-t ad egy európai nemzetközi bajnokságnak! A fellépéshez úgy csinálunk helyet, hogy arrébb tologatjuk a székeket, asztalokat. Mivel nagy a pofám, természetesen szóvá teszem a problémákat. Ez majd később visszaüt.

A zsűri 5 tagjából 4 a közönség jelentkezőiből van. Teljesen ismeretlen nekik ez a szitu, és NEM TUDJÁK, MI A SLAM POETRY. Húúú, de színvonalas zsűri…Nem olvassák el az idegen nyelven írt versek fordítását. Emellett éretlenek; a hirtelen jött hatalmat élvezik, de a felelősséget nem viselik. Két, saját anyanyelvén előadó költő, a portugál Pedro és egy francia srác kiváló produkciókra gyalázatosan szar pontokat kapnak. A verslistán pedig az én nevem és a verscím is hibásan szerepel.

Én a tündérszerű szlovén lánnyal beszélgetek, miközben a többiek fellépnek. Gloriana az, akit már a megnyitó esten megjegyeztem. Vékony, sudár testének oszlopfője maga az átszellemült költészet; rézvöröses hajzuhataga elektromágnesként vonzza vassá keményedett szívemet. Ahogy feszes bőrnadrágjára nézek, ami alul, középen finoman bevág (mmm, de finom lehet), nemcsak a szívem keményedik…Bár szemei enyhén karikásak, Gloriana szépségben könnyedén felveszi a versenyt Darienn-nel (a.k.a. svájci tündér). Csajozósra veszem a figurát; fogadja érdeklődésemet, de nem viszonozza. Ugyanakkor rendkívül finoman, nőiesen teszi, semmi bunkóság nincs benne.

Én következem. Glorianát megkérem, hogy fényképezzen, amibe szívesen beleegyezik. A fekete trikós, terepszínű nadrágos magyar csávó magabiztosan kiáll a zömmel német közön-ség elé. Felkonferálnak, nyomok németül és angolul egy vicces, határozott bevezető szöveget, amiben elárulom, hogy sok nyelven tudom a „punci”-szót – természetesen egyből németül kezdem, ami nagyon tetszik nekik. Röviden ismertetem a tetkóimat is. Pozitív a nép!

Előadom a Metal Heart-core And Amethyst Rocks-ot. Hibátlanul mondom a verset, testbeszédem energikus és pontos, tele vagyok önbizalommal, akcentusom az elfogadható határon belül van. Csapom a levegőt, érzem ahogy uralom a teret és maradéktalanul magamra vonom mindenki figyelmét. Pár apró trükkel gondoskodom arról, hogy az addig egymással  beszélgetők is felém forduljanak.

Végül meghajlok és tudom hogy megtettem mindent, amit lehetett. Kurvára nagyot tapsolnak, ujjonganak, hihi! A pontok: 8,8-7 (örülök), 3-5-3. Bazzeg…mire kapom a 3 pontot???? Már tudom, hogy nem jutok be a döntőbe. Na mindegy. Ha már disznó, akkor legyen büdös. Elmondom még pár nyelven a puncit, kérik hogy portugálul is – persze hogy teljesítem! Ujjongások közepette, teljes méltóságomban vonulok le a nem létező színpadról.

Az utánam, utolsónak fellépő srác leverten, egy helyben állva, üres hangon elnyomja versét. Ő sem jut tovább. A két döntős innen egy német freestyler srác, és egy francia páros.

Vége van, kijövünk. Párszor odajönnek hozzám emberek gratulálni. Arcuk tiszta, mosolyuk őszinte. Megszólítom a portugált, lespannolunk, Pedro azóta haver.

Átmegyünk bulizni a Spree folyó túloldalán levő Zapata klubba. Egyéni belső, magyar viszonylatban is normális árú beugró (3 euró). A hangulat langyos, a zene a lexarabb rágógumi-techno-pop. Egymás után döntöm magamba a pohár borokat, táncolok egyedül, párban, csoportban. Az egyik lexarabb zene amit életemben hallottam, de tombolok! A puhányoknak megmutatom a metalos hajpörgetés, asztalon táncolok pár hölggyel. Egy bájos román csaj majdnem leesik az asztalról, de zuhantában elkapom. Hi, I’m Superman. Hálás puszi a jutalom. Misi röhögve fényképez.

Egy idő után Misivel elmegyünk  Pistáékat keresni. Mire visszaérünk, azt a kevés, baszható részeg csajt, akik szóba jöhetnének, jövendő alkalmi szeretőik smárolják-markolják. Leülök és nézelődök, miközben a fejem részegen imbolyog a nyakamon. Egy ötvenes matróna leül mögém és biztatóan rám kacsint. Hú, nagyon nem jön be. Misit megkérem, hogy ha véletlenül azon kapna, hogy ezt a mamát smárolom, húzzon el engem onnan.

Az egyik fiatal pár előttem smárol-táncol, tetszetős a segge a csajnak, a legnagyobb természetességgel rácsapok. Ragyogó női mosoly a válasz! Nosza, talán lehetnék harmadik? De nem, a pasija elrángatja.

Egy idő után Misi szól, hogy indulnunk kéne. Oké, mondom neki, csak még valamit el kell intéznem. Az előbb említett alkalmi pár éppen csókolózik – diszkréten kopogok a srác vállán. Ide néz, félretolom őt és lesmárolom a nőjét. A csaj elmosolyodik…majd magához húzza a fejemet és visszacsókol! Hoppá, lehet hogy még jobb lesz az estém? De nem, a srác arrébb lök és elhesseget. Részeg vagyok, de tudom hogy nem vagyok jó állapotban egy harcra a nőstényért, így eltántorgok onnan.

Taxival megyünk haza, émelygek. Küzdök, hogy ne rakjak boát a taxiba. Végre megérke-zünk, beérünk a szobába, én elmegyek a WC-re és hányok egy szépet. Megkönnyebbülés. Ágyba zuhanás, filmszakadás,

Okt.02. péntek

Felébresztenek a srácok, hogy reggelizni kéne. Elmászunk az utolsó negyedórában, majd vissza és szunya.

A mai második felkelést végzi a három magyar paraszt. Indulunk workshop-olni. 300 méter eltáv után rájövök, hogy nincs nálam a fotógép. Visszamegyek, mire kiderül: Máté komám nem adta le a recepción a szobakulcsot. Sőt a fotógépet is ő rakta el még éjjel hogy biztonságban legyen tőlem, részeg gazdájától J

Ma kivételesen nem svédasztalos ebéd van, hanem valamiféle tejszínes halcsoda, aminek már az első falata MENNYEI! A desszert ribizli-lekvár vaníliaöntettel. Akkora másnapossá-gom van, hogy személynevet kéne adni neki. Legyen mondjuk Béla.

A következő workshop: HIPHOP, RAP & SLAM POETRY. Egy magyar rapper, MC Zeek vezeti. Inkább kétirányú beszélgetés, konstruktív vita ez, mintsem komor adathalmozás. A workshop után beszélgetek MC Zeek-kel, azaz Péterrel. Újabb jó fej ismerős.

Következő workshop: THE VOICE. Azaz hangképzés.  Egy sovány francia csávó körbe állít minket és rengeteg hangképzést próbálunk ki. Külön élmény látni, ahogy a szexi szájú Dari az A, O, U hangokat váltogatja az egyik gyakorlatban. Bizonyos természetes asszociációm támad ajakmozgása láttán.

A banzáj végén szóba elegyedek a tanár úrral, azaz Laurent-nel. Aztán egy ötletem alapján felírok neki egy papírra black, death metal, grindcore és noisecore-dalok címeit, mint érdekes, extrém emberi hangok példáit, amiket érdemes meghallgatnia Youtube-on. Szép élménynek felírom Herczku Ágnes: Ha Te Tudnád dalát is. Nagyon szép, népdalénekesnői hangja van.

Venni akarok a fényképezőmbe elemet. Bemegyek az egyik boltba és mit látok?! A boltos csávó a számítógépe előtt ül – ölében egy másik boltos csávóval és csókolóznak. Na, én jövök zavarba, ők nem. Mint kiderül, náluk nincs elem. Egy másik boltban veszek, miközben lúdbőrzik a hátam.

Vacsora, majd páran inhalálunk némi zöld békét. Érti aki érti. 9 év alatt nekem ez a 3. alkalom mindössze, és az első olyan amikor igazán jó volt.

Elsétálunk az 1 metróállomással arrébb lévő klubba, országos slam poetry-csapatverseny-re. A több száz fős klub tömve van, de annyira, hogy nemcsak a székek foglaltak, de állóhely is alig. A slam poetry Németországban tömeges ismeretségnek örvend. Azt tapasztalom, hogy a kevés gesztikulációval, egyetlen hanghordozással, papírról felolvasott versek előadói is közimádatot kapnak – ha már eleve ismertek. A hírnév többet számít az előadói tehetség-nél…Némi bortól betompulok.

A hírnév felsőbbrendűségére a slam poetry kapcsán más viszonylatban is bizonyítást kapok. Hosszan, kellemesen elbeszélgetek Tobias Heyel-lel. Ő az a kopasz, szemüveges, szakállas bicebóca, aki csapatával a Grossraumdichten-nel az első este színpadon volt a Heimathafen Neukölln-ben. Konkrétan egy bizonyos csodaszép hölgyről kiderül, hogy miért nem fogadja a magamfajták közeledését. Ugyanis a csaj afféle „slam groupie” volt évekig, aki csak a menő, közismert slammerekkel dugott – mégpedig sokkal…Aki esetleg nem ismeri a kifejezést: a groupie az a csaj, aki arra megy hogy a híres zenészekkel kefélhessen. Az a durva, hogy Misi már napokkal ezelőtt megjósolta a csajról, hogy csak a top kapja meg őt. A szépség nevét fedje jótékony homály. Semmi bajom azzal, ha egy csaj sok pasival fekszik le; engem a fennhéjázás idegesít. Viszont megmoccan bennem a bizonyosság, hogy írni fogok róla egy verset – SLAM GROUPIE címmel.

Tobias-szal fantasztikus élmény dumálni! Csupa életöröm, energia, pozitívság, segítőkész-ség. Óvatosan rákérdezek a sántaságára. Elmondja, hogy évekkel ezelőtt, amikor éppen úszott, ugrott egy fejest nagyon magasról és kiugrott a nyaka. Brrr…Sokáig tolószékben volt, de óriási akarattal helyrehozta magát. Manapság ünnepelt költő, hétvégéken a Grossraumdich-ten-nel fellépnek a különböző városokban.

Vége az estének, irány a hostel. Útközben megállok egy török kajáldánál, veszek egy Döner Kebap-ot. Ez olyasmi mint a görög gyros, de ropogósabb a tésztája és valamivel kevesebb fajta zöldséget tömnek bele.

Berlinben amúgy RENGETEG török él. Valaki azt mondta ott, hogy a Nukölln városrészben a lakosság 40-50%-a török. Általános, hogy a legtöbb boltban törökül is ki van írva minden, illetve a személyzet és a tulaj is török. Teljesen kulturált, udvarias emberek. Megkérdeztem több németet is a kisebbségi helyzetről. Elmondják: furcsa hogy így megváltozott az ország és ilyen gyorsan, de a törökökkel teljesen oké a viszony. Ami sajnos az ottani  romákról nem mondható el…Ugyanaz a helyzet egész Európában. Annyira jó lenne, ha tisztességes, karizmatikus vezetők emelkednének ki közülük, akik folyamatosan és nyilvánosan szégyenletesnek neveznék az antiszociális magatartást! Ez természetesen NEM AZ ÖSSZES romának szól, hanem az erőszakos ingyenélőknek. A mai németek erősen náciellenesek, de kimondják hogy szar van a palacsintában.

Okt.03.szombat

Későn ébredek, a reggelizős idő utolsó negyedórájában mászok enni. A kajáldában ez ember folyamatos köszönéseket hall. Én is, mire leülök, már halomnyi kézrázást váltok a spanyol, francia, román, német spanokkal. Mindössze néhány nap alatt hihetetlenül összekovácsolódott ez a rengeteg ember, rokonlélek. Leülök Máté és Misi mellé, a velem szemben ülő lány megszólít. „Igen, én vagyok az a tetovált srác, aki a Breipott-ban kimondta a szervezési problémákat.” Ő Ines Spanyolországból, Pedro-tól hallott rólam, vidáman elbeszélgetünk. Visszamegyek, tervezek egy alapos meditációt, de belealszok. 11-től d.u. 2-ig kóma.

Elmegyek a Heimathafen Neukölln-be, ahol már teljesen nyilvánvaló, mekkora kölcsönös tisztelettel, rokonszenvvel köszönnek egymásra a más-más országból származó költők. Érezzük a közénk tartozókban feszülő villámokat, mint ahogyan az oroszlánok egymás szagát. Érzem: helyemen vagyok.

Ebéd után összekadok Tobias Kunze-vel, aki a Breipott-ban az első helyezett lett. Kölyökképű, kopaszodó srác, sikeres freestyle-rapper a német színtéren. Pár nappal ezelőtti beszélgetésünket folytatjuk. Kiderül, hogy a német tömegmédia és az irodalmi színtér éppúgy leszarta, leszarja a slam poetry-t, mint Magyarországon. Megemlíti, hogy egyszer meginvitáltak a slam-re egy jelenlegi híres német költőt, aki kb. ilyen színvonalú szabad verset adott elő fahangon:

„Kinézek az ablakon.

Látok egy sétáló öreg férfit

És egy édesanyát a babájával

És egy madarat, ami élelmet keres.”

Persze lepontozták mint a szart. Megsértődött.

Ugyanakkor pozitív ellenpélda is van: pár cég slammereket hívott rendezvényekre, hogy előadjanak. Klassz!

Szóvá teszem, hogy milyen látványosan masszív színtér alakult ki Németországban. Mosolyog de megvilágítja: ez 15 év alatt alakult ki. Úgyhogy nem kell aggódnunk. Szurkol a magyar slam poetry-nek, jó fej gyerek.

Alig vannak a Heimathafen-ben délután 4-kor. Bemegyek az udvarába nyíló Café Rix-be, ahol az elmúlt napokban már számtalan kellemes percet töltöttem két workshop között várakozva, elmélkedve. A ház újdonságát kérem: fehér forró csokoládé, tejszínnel. Érdekes, de itt minden kávéhoz és hasonló forró italhoz apró sütikorongokat adnak, amiket bele lehet mártogatni az italba.

Tetszetős pillantásokkal méregetem a pincérlányt, aki készíti a gőzölgő fehér csokit. Magas, sudár termet, arca kicsit hasonlít Binder Laurára, a Dalriada nevű magyar folk metal csapat bájos énekesnőjére. Megemlítem és kérdezem hogy ismeri-e, persze hogy nem, de megköszöni az összehasonlítást. Tündéri mosoly bontja virágszirmait rózsaajkain, majd a következő vendéghez fordul. Ennyi voltam.

Leülök és iszom a meleg, mágia-zamatú italt. Leírhatatlan lágysága hatására beúszik relaxált elmémbe az egyik legellenállhatatlanabb lény arca – a Slam Groupie. Homályos látomás, csak arcának kőérzelmű kontúrja, néhány jellegzetes vonása lézerként vág bele tumorszerűen növekvő ihletembe. Már visszavittem a bögrémet, ülök és írom a naplómat, de a csodaszép arc mérhetetlen szépsége és öntudatos gőgje kitörli számból a szelíd fehércsoki-élmény maradékát.

Életem egyik legszebb és legfájóbb „odi et amo”-ihlete üvölt a fejemben, tökéllyé formált, zárt ajkakkal. Remegő hangom, kezem, rendel egy 2,5 eurós kávé+torta párost. Keserű a gyűlölet, keserű kávéval táplálom; édes a szépség, édes tortával etetem. Végül az elviselhetet-len feszültség rondán írt verssorokba ömlik. A címe vörösen izzó billog egy gyönyörű nő arcára préselve: Slam Groupie.

Máté és Misi megérkeznek. Látták, hogy írok ezerrel. Misi óvatosan kérdezett valamit, amire én ingerülten visszavágtam, majd gyorsan elnézést kértem. Mire kiírtam magamból a görcsöt, a barátaimat is elkapta az ihlet és nekiálltak költeni. Lágy megvilágítású kávéház, koffeinpára az atmoszférában, ihletben író művészek; pár másodpercre elmerültem abban a bizonyos hangulatban, hogy „költők alkotnak a kávéházban”.

Kitettek az előtérbe egy úgynevezett „poetry table”-t, azaz költészeti asztalt. Akinek volt megjelent kötete, CD-je, DVD-je, szóróanyaga, az ide kirakhatta és az érdeklődő megvásárolta. Én 40 darab A4-es lapot raktam ki, amiket még otthon, Szigetszentmiklóson szerkesztettem és nyomtattam. Egyik oldalon a Jane Doe-vers volt, angol fordítással, alsó margóján a vers és a Rubophen Versíró Verseny rövid ismertetésével. A lap másik oldalán a Pügmalión Szavai angol fordítással, alul fotók múzsámról, Marta Petersonról, plusz közös fotóm vele és egy kép a rajtam levő, tetovált Marta-portréval. Először alig vettek el belőlük; attól tartottam, hogy a nyakamon marad. Aztán elfogyott az összes, örültem ám!

Aztán elkezdődött a záróest, besereglünk a színházterembe. Az „artist-in-residence” következett. Ezek a slammerek nem vettek részt a megmérettetésen, cserébe az „artist-in-residence” keretein belül felléphettek a záróesten. Csakhogy tömegesen voltak és egyszerre beszéltek különböző nyelveken, így inkább egy szórakoztató izé volt a produkció, mintsem értékes, érthető egyéni megnyilvánulások összessége.

A döntősök következtek, összesen 10 produkció került be az elődöntőbe. Alig vártam honfitársunk, Matits István „Id” fellépését, elvégre a magyarok közül ő került döntőbe. Id a „Hello, I’m from Absurdistan”-t nyomta el és az elődöntőben ő kapta a legnagyobb pontszámot! Ennek nagyon örültem, de amúgy a közönségből választott bírók olykor éééérdekesen pontoztak. A mindent elsöprően verselő Tobias Kunze valakitől 5 pontot kapott – a maximális 10-ből…De rábaszott, mert Tobias bejutott az 5 döntős közé.

A közönségben rendkívül feltűnő volt a hatalmas francia jelenlét. Ha valaki nincs tisztá-ban az élő fellépések közönségszavazaton alapuló bírálási rendszerével, akkor elárulom a módszert. Beszéld meg az ismerőseiddel, hogy jöjjenek el a versenyre mint közönség, és rád szavazzanak. Ahol van rá mód, jelentkezzenek pontozóbíróknak és adjanak neked max. pontszámot, a riválisaidnak gyengéket.

Amin az igazán csodálkoztam, az észt Jaan Malin bejutása volt. Az ötvenes urat jó fejnek ismertem meg a SLAM AND ACTING workshopon. Jaan ugyanakkor beszélgetésekben angolul vérgyenge volt. Észt nyelven előadott verse pedig nem a klassz ritmusokra épült, hanem az embertelen artikulációra és röhejes hangképzésre. Tehát elsősorban nem költészeti, hanem komikusi performanszot nyújtott.

Szintén emlékezetes volt a portugál humorherold, Jorge Vaz Nande szenvedélyes szónok-lata, a CITIZEN. Honfitársát, a politikus Manuel Barroso-t osztotta kirobbanó versében. A közönség együtt üvöltötte vele a refrénszerűen visszatérő „You don’t give a shit”-sort.

Miután Id bekerült a 10-es döntőből az 5-ösbe és az ő előadása következett, egy kis zavar történt. Ugyanis a háttérben megjelent az „Újjászületésnap” című versének angol fordítása kivetítve. Az addigi fellépők verseinek angol fordítása nem volt eddig kivetítve – a versenyszabállyal ellentétben. Volt aki szerint maguk az előadók ezt nem kérték, valaki meg azt mondta hogy biztosan a technikusok felejtették el kivetíteni. Mindegy, a lényeg az hogy Id zavarba jött. A műsorvezetők megkérdezték a közönséget, hogy legyen-e fordítás. A tömeg ütemes „TRANS-LA-TION”-kántálása döntött.

Pista mosolyogva kezdte, de a történésektől olyan zavarba jött, hogy elfelejtette a szöve-get, így felolvasással folytatta. De arcleszaggató szenvedéllyel! Remélem, hogy a „becsődöl, mint kurvasoron a Steiner”-verssor szállóigévé válik, hahaha! Mindamellett, hogy az említett Steiner Kristóf, közismerten meleg médiaszeméllyel nekem nincs semmi bajom, leszámítva a buzerancia nyílt propagálását. Azért a fasznak alapból nőben a helye.

Végül kialakult a végeredmény, az 1. helyezett Tobias Kunze lett, megosztva a francia Dizzy-vel. Id a 4. helyet kapta. Büszkék lehetünk rá!

Visszaindultunk a szállásunkra.

Okt.4.vasárnap

Reggel kajáltunk, majd kijelentkeztünk. Elköszönés a külhoni spanoktól, kontaktcserék, közös fotózások. Mivel csak este indult a vonatunk vissza Magyarországra, volt pár óránk városnézésre.

Én a Deutsche Historische Museum-ot választottam, ami csodálatos élményt nyújtott, Eleve már az, hogy a személyzet örült az angol helyetti német beszédemnek. De ez egy hipermodern múzeum, ami nagyszerű tematikai és technikai megoldások egész sorát vonultatta fel. Bár sajnos nem láttam a híres Tigris-harckocsicsalád egyik típusát sem, viszont az egyik teremben ki volt állítva egy eredeti. 88 milliméteres kaliberű légvédelmi löveg. Ez volt az egyik leghatékonyabb német fegyver, főleg amikor harckocsik ellen vetették be. Döbbenetes, de míg egy akkori átlag harckocsi 3-500 méterről tudott csak pontos találatot leadni, és akkor sem volt biztos a célpont megsemmítése, egy 88-as 2 kilométerről is, egyetlen lövéssel felrobbantott egy ellenséges harckocsit.

 A múzeum tele volt kulturális és egyéb emlékekkel is, örültem hogy ezt választottam. Bevásároltam ajándékokból is, majd indultam, hogy ittlétemet megkoronázzam egy igazi német kajával, mégpedig Tafelspitz-cel. Ez sült marhafartő, különlegesen elkészítve, sajátos körettel amire már sajnos nem emlékszem. Csakhogy sajnos nem volt elég idő, hogy a vonat indulása előtt találjak egy éttermet ahol nem kell várni amíg megsül. Úgyhogy egy kifőzdében vettem elvitelre rántott sertéskarajt, párolt zöldség-körettel.

Elértem a pályaudvarra, ahol még vásároltam egy könyvboltban pár német rockújságot, egy „Der Rote Baron” DVD-t, ami az első világháborús, legendás német vadászrepülőgép-pilótáról, Manfred von Richthofen-ről szól. Aztán egy gyorsétkezdében vettem egy jellegzetes német kaját a „currywurst”-ot. Ez olyan virsli, hogy a töltelékében curry is van. Majd kerestem innivalót és megakadt a szemem valamin, amiről TUDTAM, hogy muszáj megvennem. Ez PUNICA (ejtsd: punika). Német nyelvterületen kapható gyümölcslé- és joghurtmárka. A Punica narancslével röhögve mentem a kasszához, mire egy idő után megkérdezték, hogy min nevetek. Elmondtam nekik, mit jelent magyarul a „punika”. Röhögött velem az egész bolt! Aztán megemlítettem, hogy ezt sok más nyelven is tudom, elmondtam pár nyelven, többek között kínaiul. Oldalról hangos női kacaj: az egyik eladó kínai nő :-)

Időben elértem a vonatot, Mátéék 10 perccel indulás előtt értek oda. Zötyögtünk a vonaton és már tudom, hogy szívem egy darabja örökké Berlinben maradt.

Ott lüktet ragyogva, ahol a török büfés felderül a „Cüsikü Ederü (köszönöm)”-szavaimra; ahol a Checkpoint Charlie felett golyónyomos kísértetek lebegnek; ahol a Heimathafen-ben egy csodaszép szőke német lány cseresznyeajkai megáhítanak egy bögre fehér csokit; ahol egy dögös berlini szépség agyában homályosan él egy őt könnyedén lesmároló, tetovált fickó emléke; ahol egy tányér gőzölgő Tafelspitz valaki más tányérjára került; ahol egy kontinensnyi szélességből összesereglő költősereg tagjai ösztönösen megérzik egymásban a közös szikrát; ahol egy kigyúrt verselő,  Id egy berlini színpadon megmutatta, hogy 15 millió magyar által beszélt nyelv is piedesztálra kerülhet, ha elsöprő szenvedéllyel, töretlen küzdőkedvvel és kimagasló tehetséggel orgiázik; ahol egy kávéházi asztalon megszületett egy soha többé meg nem mutatandó vers, a Slam Groupie…

Ott lüktet ragyogva az a szívszilánk.