Kivághatja a díva akár a legmagasabb hangot,
kitárt ajka nyomán csodálattal ámulhat a csarnok,
de az oszlopok árnyán mindig rejlik a kárörvendő
mosollyal szuszogó gyászos, bölcs jövendő.
"Elnyílsz majd" - ezt suttogják a kérges lelkű árnyak,
ez ad nekem enyhet, emlékedre fátylat.
Bár látlak, még ha nem is vagy itt,
de hamvas neonragyogásod már nem vakít!
Nem szakít újabb kínkanyont koldus szívembe,
de ez pontosan így vigaszteli nekem, hisz "ember,
küzdj és bízva bízzál", szólt egykor a jó tanács.
Ezt teszi ez az istentelen Ádám-parázs,
akivé váltam. Asszonyom lehettél volna,
utcasarkom rongya, kísérve síromba,
és világszép mátkám,

kinek szívem vasajtaját tárnám,
de bebuktad, édes. Lám, mire képes
a belőled kiszeretés szemcseppje véges
objektivitású, azaz elvakult léleklátásomra!
Most már látom, mint válsz kopott, tompa
tőrpengehajlattá a nemek örök harcán.
Legyen tiéd a sivatag, drága kancám!
Őröd arcát ne lásd vigyorgó borostámon,
mert szerelmem elmúlt, mint egy glamúros álom
egy Hollywoodba települt pincér fejében.
Orcád márványán elég tevékeny
munkát végzett a kies szerelemhiány...
Ajkad nem cseresznye, csak csoroszlya silány
hámló rozsdája, cicus. Szemed beesett,
nem fénylik, mint mikor engem keresett
kacér szikrákat szórva
kiáradt szókra.

Most is hervadsz, miközben ezt írom,
te szárvesztett százszorszép-szirom egy sziklasíron...
Nem őrzi meg nevedet se könyv, se oltár,
de tört karú Vénusz-versomladéknak jó voltál...

2010.feb.17. szerda

    (Festmény: Retek László: Szomorú Női Arc, forrás: festomuvesz.hu)