Plasztikkártya sorakozik, létemet jegyzi, de szórakozik a hivatal, arrébb hívogat,

mert a bürokrácia bája akkor árad, ha kezemben anyakönyvi kivonat!

Illatmodell kecsesen mosolyog, márkát tart, repes,

nem szó szerint állítva, hogy az emberszag természetellenes!

Fejet verek, írást veszek, döntő érmepénzt vetek.

Normális, hogy életünk céljai a törlesztőrészletek???

Óriásplakát hivatalos óbermanja hord össze havat, dob rám sarat, de én állom,

mert kapkod alkotmányos jogom felé, hogy „igazságot”. Ez csak álom,

micsoda hiszti! Kár, statisztikát vernek fejem konokabbik feléhez,

hogy milyen jó az átlag bruttó, de BAZMEG, AZ ENYÉM KEVÉS LESZ!

Ne lengess Excel-papírt, én letollazom golyóssal, ez a vers kórlap:

AZ ÁTLAG MAGYARNAK HAVI NYOLCVANTÓL KOROG A HÓNAP!

A pofádra írom sormintásan, minden betű keményen kerekded:

asszonyok rágódnak, mert új fogsor kéne, de tanszer is a gyereknek!

Ez a fajta nem kitartott plázapina, aki azon agyalja magát,

hogy a jelen kény-kéj-kádban miként kurvuljon alább,

hanem madárnak nézett, lóvá tett, járomhúzásánál kilóg a láb.

Kiló kiló hátán, hasán, derekán az elfásult melósnak,

napi katarzisa, mikor az üzemi zuhany a huzatos csarnokban lemossa.

Majd nézi a tévét, hogy a kormányfő ígéretet, áldást adogat,

De a józanabbja fába szorultan üvölti: baszki, csökkentsd az adómat!

A modern átlag magyar polgárnak annyi a reggeli öröm,

hogy elkortyol egy tejporos presszókávét az állomási járókövön.

Az se kávéházi, csak teljesen szimpla automatás,

mert a legtöbbünknek a 250 Ft-os koffeinlé már csapás.

Havi kétszázezer fix: csak ennyi az egész álma

és ha ez napi nyolc tisztes órával valóra válna,

akkor stresszmentessé simult arccal nézné a zsenge hajnalt.

Így viszont fásultan zuhan az ágyba, mint mennyből a gyenge angyal.

A mosogatólétől ráncos kezekre kenve krém

súgja szelíd búval: nem vagyunk Isten tenyerén…

Vékonyult szemhéjak préselnek könnyet, hogy hallassák:

vagyonunk nem jólét, csak LÉTBIZONYTALANSÁG!