Belvároson végig ringó, nőbarna dombok
napsütötte csemegéjére gondolok, s mondok
elegánsan elmerengő poémát.
Annyit csak, hogy a reggeleket én már
azért várom, mert fáradt arcom megfürdik
az éles napkelte pengetengerében. Küldi
arcomra armadáját, életerő makacs, konfrontál
minden fénysebességű atommal. Foton száll
keresztül testemen és én kifekszem, hogy megedzzen.
A természet emberhímje vagyok; nem kezdem
a sirámot, hogy a szobában árnyasabb a kényelem,
mert szeretek izzadni, lebegni a fényeken.
Aki szívott már a Gyöngyvér "Rozsdavirág" dalára
marihuánát, az ismeri a napfényízt... Arcán vad
aranyeső folyik, bíborrá olvadva a bőrön!
Egy olyan zabolátlan élménykör jön,
mintha kényeztetnéd egy lebarnult lány szemérmét!
Közös élvezet, nincs gép hogy mérnéd!
Szex-metál-napkultusz, vad pásztoróra, kiszűr
mindent a világ ingerhullámából, ami nem napízű!
AJÁNLOM AZ OLDALT
