A legenda szerint a Csepel-sziget és Csepel település honfoglaló Árpád vezérünk főlovászáról, Csepelről lett elnevezve, aki itt tartotta a fejedelmi ménest. Budapest egyik kerületévé vált Csepel adott otthont évtizedekig a Csepel Műveknek is, amíg büszke vascsontjait meg nem rágcsálta az idő és a változó gazdasági helyzet vasfoga. Az azonban még inkább emeli Csepel fényét, hogy a Csepel-sziget északi csúcsánál a vízben véletlenül megtalálták Csepel főlovász kiváló állapotban megmaradt ostorát.

  Legyünk őszinték, ilyen marhaságot senki nem hinne el. Elvégre hogy is maradna meg a vízben több mint 1100 évig egy fonott bőrszíj? Hogy is állhatna ellen eme szép emlékű irhacsík az idő – már említett – vasfogának, ha még a Csepel művek – már említett – büszke vascsontjait is megrágcsálta? Csepel ostora legfeljebb csipsz lehetne a korrodáló Duna lakomáján, ami már megannyi katonát, öngyilkost, hajót, csónakot, légibombát és toalettpapírt megemésztett.

 Azonban Cselemér, a furmányos pénzügyi tanácsadó ezen a néven nevezte azt a méternyi hosszú, rozsdás drótkötéldarabot, amit a Csepel Művek hulladékaként talált és röpke húszezer forintért rádumált Csóróra. Csóró „közismert” volt monetáris elmeműködéséről, így a boldogságtól félkábultan vízionálta maga elé a később elárverezésre szánt ereklye árából vehető  temérdek teszkó parizert.

  Gyorsan meg is kereste Csalafint és Csicskát. Csalafin volt hármuk közül a vezér, a legagyasabb, nem hiába érdemelte ki ezt a becenevet! Ha ránézett az ember, semmit sem tudott kiolvasni a tekintetéből, mert a jobb szeme enyhén jobb kanyart vett, a bal meg felfelé sandított.  Csicska pedig ideális lakájlélek volt, a feltétlen engedelmesség mintája. Bár egyéni ötletei nem voltak, de kiválóan tudott bólogatni. Omega-hím mivoltából fakadólag keveset értett a világból, Csalafin ilyenkor elmondta neki hogy azért mert még nem volt nővel.

Csalafin tehát megvizsgálta „Csepel ostorát” és miután letörölte röhögési könnyeit, agykérge szikrázni kezdett. Nem Csóró az egyetlen balek a fővárosban. Biztos tippként asszociált Csontkirályra, a lehetetlenségig szenilis régiségkereskedőre.

Két sarokkal odébb elé pattant Csali. Csali mesemondó volt, felnőtt közönségének szokta darálni az „itt a Piroska, hol a Piroska”-című mesét. Csalafin azonban szintén járta már ezt az utat és financiális keresztkérdéseinek aikidojával padlóra küldte Csali lelkesedését.

Csalamádét majszolva értek a zöldséges Csicsókához, aki segédével, Csenggel éppen néhány enyhén romlott almát tömetett Csontkirály szatyrába, buzgón érvelve, hogy igazi, jó magyar ökoalma. Csalafin megmutatta az öregnek Csepel Ostorát.

Meséjében Csepel nemcsak Árpád főlovásza volt, hanem egyszer az ostorral elverte Nagy Sándort is. Azaz eme kiváló ereklye nyomokban tartalmaz Nagy Sándor-bőrdarabokat, emellett Bifidus Essensis-t és véd a leégéstől. Természetesen azért tűnik acélnak, mert a Duna vizében megkövesedett és kirakódtak rá a vízben korhadó vasrészecskék.

Csontkirály végül hajlandó volt adni Csepel ostoráért kétszázezer forintot. Mindkét fél örült a jó üzletnek, Csontkirály megfordult és az irigy Csalafin gyorsan visszalopta a drótkötelet majd leléptek egy kocsmába.  Másnap a Hősök terén ébredtek, pénz nélkül és ostor nélkül.

Így végződött hát Csepel ostorának legendája… vagy talán mégsem.

Előző este a berúgott hármas úgy döntött hogy sétálniuk kellene a budapesti hidakon. Egyszer csak elhatározták, hogy ott, akkor biztonságba helyezik a pénzt és az ostort. A Duna fenekén nem keresi senki! Összekötötték a pénzköteget és a drótkötelet, majd Csóró hajította el jó messzire a vízbe, mivel tőle megy el legtávolabb a pénz…

 Így történt, legalábbis a legenda szerint. Csicska, Csóró és Csalafin lelki társai megtalálhatók bármely városban, bármely országban, egyvalami azonban biztos. Valamelyik budapesti híd mellett, a Duna fenekén pihen kétszázezer forint és „Csepel főlovász ostora”, a Csepel Művek kamuból szentté tett ereklyéje…