A lány csak izmainak összhangjában bízik, nem érzékel, nem tudatosít, csak megy felfelé a karmájába saját kezűleg karmolt úton. Cipői alatt a Szabadság híd zöld acélhidege ível a fenn ragyogó éjszakába.

Élet, ennyi voltál, mondogatja magának, belekapaszkodva a három szó cinikusan könnyed, könnyfakasztó ritmusába, táti-táti-tátá, táti-táti-tátá. Magabiztosságot adó lüktetés, semmi kétség, semmi oldalhullám, semmi belezavaró, csak megerősítés, hogy az elkerülhetetlen megcselekedhető. A könnyeknek már régen vége, a szívszakadt forrás kiszáradt,  a rózsaszín felhőpónik lemészárolva, csak az  űrhideg bizonyosság maradt, hogy nincs értelme tovább szenvedni.

Már félúton jár a fémíven, a Szabadság híd teteje felé. Álmában villámsújtott hableányként szerette látni magát, amint egy részvétteli hullám mesterséges sziklaszirtre veti  összetört, de mégis gyönyörű testét, egy vízfodor félre simítja a haját hogy a jeges éjszakai szél utoljára megsimogassa, aztán szélcsend.

Szél. Hívogatja, kísérti, cibálja, civódik vele, türelmetlen, mintha meg akarná kapni a jussát előre, mintha az a pár perc ami addig hátra van, túl sok lenne. A lány pedig csak lépdel, lelki szemei előtt önmagába kuszásodó lépcső tekerné lépteit vissza, de ő elhatározta a véget, ez az egyetlen amiben biztos.

Megbillen és fagyos rémülettel esik össze, kézgörcse nyers életösztönnel csatolódik a hídra, önkéntelen sikoly, értelmetlen, mint a nevetséges akciófilmekben ahol a főhős és kedvese körül golyók csapódnak be és nő sikoly, kelletlen kellék, haszontalan hangjel, semmit nem old meg, csak felesleges riadalmat kelt.

Észreveszik az esti járókelők, kezek lendülnek irányjelzőként, kérlelések érverése árad irányába, gyere le, mit csinálsz, annyira fiatal vagy, nem szabad, csináljon már valaki valamit, könyörgöm ne tedd, kislány maga előtt még az élet, maradj ahol vagy, utánad megyek, valaki hívja már a tűzoltókat létrával, meg mentőket, jaj istenem csak nehogy megtedd, de ő erőt nyer a kellésből, hogy mégsem jelentéktelen, hogy nagy dolog amire készül.

Miért  is magyarázna a lentieknek, nincs azon mit taglalni hogy a fiújával szakított mert az megcsalta, az anyja meghalt egy autóbalesetben,  az apja a magány katalizálta ital után már az ő testét vette igénybe, kést szorítva a nyakához, aztán bocsánatot kért, majd megismételte újra és újra és újra, mígnem a lány reggelei és estéi nyelésben fuldokoltak, a barátnői, rokonai és ismerősei pedig nem hittek neki mert apja szelíd, adakozik és ingyen segít mindenkinek a környéken akár betonozásról akár autószerelésről van szó. A képmutatás glória, a kamaszkor kaloda,  a család bilincs.

Persze végig gondolta a módozatokat, azonnal kiszórva a túlgyógyszerezést és a hypoivást. Nem szenvedés kell, csak azonnali megoldás és felkiáltójelszerű végrehajtás. A csuklóvágás túl fájdalmas, ráadásul először csak az inakat nyesi szét, azonkívül irtóztatóan véres, forró, mocskos. Az önakasztás bizonytalan, a fuldoklástól retteg. A pisztoly drága, apja amúgy is kevés zsebpénzt ad, a magasról leugrás viszont gyors, ráadásul látványos, felfigyelnek rá az emberek, búcsúlevelet is érdemes vinni mert megtalálják a rendőrök.

Fehér, lobogó ruhában kapaszkodik felfelé, célpont és megadási zászló, ártatlanság és kegyelemjel, alatta a hálóingje, a búcsúlevélben megírta hogy apja bűnfoltját találják majd a galléron, börtönbe fog jutni a szemét. A Szabadság híd a legjobb hely a búcsúhoz, más öngyilkosok is használták, és neki valóban szabadságra van szüksége. Felér a tetőre, gyönyörködik a budapesti panorámában ami sosem volt ennyire szikrás, most minden fény él, táncol, kacag, ölelget, piheg, simogat. Elrugaszkodása után anyját látja, biztatja hogy nem fog fájni.

Igaza volt.

Világmindenségnyi pillanat, majd összehúzódás.

Kilökődés.

Felsír egy újszülött kislány. Körötte bántó fények, semmit nem ért, minden szúr, hangos és hideg, de retináján a vezetésre születettek makacssága vés mintát. Erős, büszke, szép és bátor. Ebben az új életben győzni fog.