Simon megfontolt pillantást hordozott körbe, hosszút, súlyosat, mint egy Tarr Béla-snitt. Legalábbis ez volt a szándéka. Ehelyett idegesen pislogott ide-oda a Duna széltébe-hosszába, megveréstől rettegő kiskamasz látványát szolgáltatva.

Simike parázott a Zöld Pardontól, képzeletbeli férfivá válásának helyszínétől. Simikét mindenki így hívta: Simike, mert nem volt benne semmi a simonság elegánsan simulékony, testes komolyságából. Ellenben sovány volt és görnyedt; anyja szavával élve „gönye”. A lányoktól félt, bár ezt, mint kortársai, sosem említette, szüzességét sem. Olykor két exbarátnőt említett, akiket megnevezni persze nem volt hajlandó. Persze kiröhögték Simikét, aki ilyenkor hirtelen eszébe jutó foglalatosságára hivatkozva eloldalgott.

Simike az általános iskola folyosóján többször hallgatta suttyomban a bukott, mutáló és szőrös tizenöt-tizenhét éves srácokat, akik saját  (vagy barátaik, testvéreik)  csodálatos (vagy kitalált) sekszuális élményeikről dicsekedtek egymásnak, masszív izzadtságszagot és cigifüstöt árasztva. Utóbbi kötelező volt, mert az felnőttesít. Egyszer Simike is kipróbálta, de miután macsóság helyett csak oxigénhiány árasztotta el, elájult és inkább egyéb útját kereste a felnőttségeskedéseknek.

Szóval, egy alkalommal amikor a bukott, mutáló és szőrös tizenöt-tizenhét éves kanok hordták össze káromkodós öntömjénezésüket, felfigyelt egy gyakran előforduló szókapcsolatra. Először azt hitte, hogy valami koktél lehet, Sárga Bocsánat vagy ilyesmi, de végül odaragadt agykérgére a delej: Zöld Pardon.

Mert a Zöld Pardonban már mindegyikük volt, a Zöld Pardonban mindegyikük szedett fel csajokat, akiket a Zöld Pardon melletti ligetben („sekszuális bozót”, így nevezte Sötét, a legtöbbször bukott fiú) megdugtak.

Simike agya akkora fényt kapott, mint az első spontán magömléskor: heuréka! Itt a világegyetem középpontja! El kell menni a Zöld Pardonba, ott megismerkedni egy szépséggel és vinni a sekszuális bozótba.

Simike most a 2-es villamoson kapaszkodott, mint egy pattanásos Indiana Jones a korbácsba egy szakadék felett  és megpróbált simonos lenni. Nem ment. Vékony és görbe lábai, megdőlt gerince, frissen és először borotvált – éppen behegedt – vércsíkos arca nem árasztottak Justin Bieber-szerű álomtiniséget.

A Duna szinte vicsorgott rá. Mély lélegzetvételekkel vészelte át a Petőfi hídon sétálást. Gondolta, teleszívott tüdővel macsósabb lehet. De kinevették a szembe jövő lányok. Simike elvörösödött és az otthonára gondolt.

Otthon, édes otthon. Transformers-plakát, Subscribe-lemez, autós ágytakaró. Csak vissza kell bújni a biztonságos, zárt világba.

Megmakacsolta magát. Csak előre. Simon vagyok, nem Simike. Tizenhárom éve minden lázadása belefért ebbe az egy mondatba. Erőt nem érzett, csak szorongást és svungot. Sebaj, gondolta, biztosan így voltak a Subscribe-arcok is, amikor még demójuk sem volt, csak izgatott elcsukló hangon próbáltak meggyőzni egy klubvezetőt, hogy hagyja őket fellépni, mindegy melyik banda előtt. Csak egy esélyt…

A kapunál a termetes biztonságiak láttán még inkább összehúzta magát. Ki is szúrták maguknak, majd – elkérvén diákigazolványát, életkora felől érdeklődve – elküldték. Még pár év és jöhetsz, kisfiú.

Simike megsemmisülten vizitálta a Zöld Pardon körüli ligetet. Mennyi fa, mennyi árnyék, mennyi aktus! De nem neki…

Hazaindult volna, de fordultában nekiütközött egy hasonkorú lánynak. Összeakadt a szemük.

A lány nem volt sem gyönyörű, sem gimnazista korú, csak afféle 12-14 éves lányka, bizonytalan és kedves, de hirtelen jött mosolyában volt valami melengető.

-Korhatáros?

-I…igen. Te is ide?

-Ööö…igen, de így nem.

-Áhám. Hát…én Simon vagyok, de sokak szerint Simike.

-Hihi! – a kislány nevetése ragyogott a májusi estében. – Ez olyan, mintha valami pocok neve lenne.  De nekem jobban tetszik a Simon.

-Hm, nekem is – és a fiú, aki immár Simon lett, örömmel konstatálta hogy mélyebb lett a hangja. A Duna is megváltozott. Mintha egy láthatatlan, tavaszi mező lebegett volna a folyó fölött.