Az egyik veszprémi slam poetry-est témája az Üvöltés volt (Allen Ginsberg híres verse nyomán), és bár nem vettem rajta részt, de szöget ütött fejembe a gondolat. Már több éve foglalkoztatott az ötlet, hogy egyszer írjak verset az abortuszról. Azt hiszem, sokan hallottak a Néma Sikoly című dokumentumfilmről, ami ultrahangfelvételen, narrációval mutatja be egy életképes magzat elvételét - gyakorlatilag megölését. A felvételen jól látszik, hogy az embrió érez, érzékel, menekülni próbál és iszonyúan szenved - amíg meg nem ölik. Akkor este megnéztem néhány ilyen témájú videót és megszületett ez a vers - a baba szemszögéből. Nem horrorisztikus, inkább végtelenül szomorú. Nem tekintem jogomnak egyetlen nő helyett sem dönteni az abortusz jogáról, vagy lehetőségéről. Csak a baba helyébe próbálom képzelni magamat. A vers alatt ott van a Néma Sikoly film, magyar beszéddel.
Az én csendem anyaméh.
Piros otthonhomály, magamé.
Kezem simít magzatvizet.
Tudatlanul istent hiszek
magam köré,
anyám teste.
Az én csendem csúnya fény.
Meglökdös egy fura lény.
Zavar, kemény, üldöz itt,
kicsi lábnak ütközik,
ellökném,
anyám nem.
Az én csendem hasadás.
Otthonomat kaparják.
Rám nyomódik puha ömlés,
szemem anyát keres fönn és
menedéket.
Anya alszik.
Az én csendem rémület.
Lábamat fogó fémtüzek.
Menekülni próbálok
mert valami megvágott.
Mi történik?
Anya ébredj.
Az én csendem néma sikoly.
Ki tud megmenteni, hol?
Lábam helyén szakadt álom,
anya segíts, hogy ne fájjon!
Még nincs hangom.
Anya nem hall.
Az én csendem agónia.
Új tépések maró kínja.
Látok, érzek, hiába,
némán vérbe kiáltva,
ígért élet.
Anya, miért?
Az én csendem maradvány,
üres méhből kaparván.
Feldarabolt testremény
naptalanság reggelén.
Nem tudom, miért.
Talán csak anya.
Az én csendem ravatal.
Rozsdamentes, halk asztal,
esélytelen csatatér,
életmorzsák, babavér,
anya kérlek bocsáss meg,
én még nem tudom, hogy kell.
2012. nov. 3. szombat
(A videón a kuruc.info logója látható, de én nem állok velük kapcsolatban. Ezt fontosnak tartom jelezni.)
AJÁNLOM AZ OLDALT
