Hallga hát, jámbor lelkek! A mi Urunk Jézus Krisztus születésének 1099. évében, március 13-án megtért megváltónk kebelére az Engel-nemzetségbeli Gyula gróf, életének 117. évében, hatalma csúcsán. A Rhion-torkolati uradalmak kegyes gazdája eltávozott. Hallga hát történetét!

   Az 1000. esztendőben, pelyhes állú sihederként kapta vállára atyja halálának és egy falvacska irányításának súlyát. Jó atyja a szerény kisnemesi vagyon mellé, halálos ágyán, a következő intelmet hagyományozta rá: ha a Rhion-torkolat vidéke továbbra is egymással veszekedő uracsok fészke marad, a folyón fel-alá portyázó vikingek száz éve múlva is fosztogatni fogják a területet. Így hát a már akkor is makacs legény hírében álló Gyula gróf 18 évesen esküt tett: addig nem száll koporsóba, míg a Rhion torkolatát nem teszi erős uradalmává és a pogány vikingeket el nem pusztítja.

  Az ifjú meglehetősen gyenge talajú termőföldet örökölt, de tervei nyomán újabb, pontosan kijelölt ugarokat törtek fel, termesztettek gabonát, gyümölcsöt, szőlőt, szaporítottak baromfit, disznót, juhot, marhát. Már akkor látta, hogy a köznépnek nemcsak táp kell mint a barmoknak, hanem hit és remény, így feszületek és fából készült szobrok szentelték otthonná a porfészkeket. Védőkerítést, majd palánkot, őrtornyokat emeltetett falva védelmére, saját hajléka erődített udvarházzá lett. Sajnos a gaz vikingek - átok rájuk! - több alkalommal is lerohanták birtokát, egy alkalommal csaknem rommá tették az udvarházát is, de a makacs ifjú újra és újra felépíttette falvait. A legyengült lakosságon felbuzdult  csirkefogók pedig pellengérrel jutalmaztattak.

  A szomszéd uracsok, cölöp- és kőváruk védelmében fittyet hánytak az ifjú nemesre, ki lassan már egy egész hegyaljat birtokolt, vadászerdeje ontotta a jó húst, csűrei telve voltak terménnyel. Majd eljött az idő, amikor birtokának mérete és gazdagsága engedte, sőt - ily szomszédok mellett - megkövetelte, hogy gyalogszázadot állítson fel. Ekkor már utakat építtetett, szeme előtt a Rhion-torkolati ikertornyok romjai lebegtek. Ezeket kell újjá építeni és záróláncot vonni közéjük, hogy a hajóforgalmat kizárólagos irányításában tarthassa. De ehhez meg kellett hódítani három szomszéd uradalmat, melyekből kettő serege  mindenképpen erősebb volt nála.

  Így hát Gyula gróf évtizedekben gondolkodott. Birtokának fejlesztését-növelését évekre előre beütemezte, már tudta a helyét a leendő hidaknak is. Bizony feleim, a Rhion-torkolati hidak nem álltak még akkoron. Aki át akart kelni, az a gázlóhoz járult, vagy a révészt fizette meg. Amikor a gróf már férfiúvá érett, gyalogos és lovasserege elegendőnek látszott, többször visszaverte az észbe kapó északi nemes támadásait. Ekkor már csapatai vaskos cölöpvárban, megerősített őrtornyokban állomásoztak, tisztán tudva hogy csak idő kérdése, mikor lesznek hódítókká. Az ide települt ácsmesterek pedig nemcsak épületelemeket, hanem egyéb furmányokat is faragtak.

    A Rhion-torkolati Dur-szigetre ekkor építtette az első fahidat, hogy kereskedelmi utat nyisson rajta Dur városához. A karókerítéssel, őrtornyokkal védett városka gyanakodva fogadta a megizmosodott szomszédság közeledését, főleg hogy  halrajait akkor már Gyula gróf falucsoportja - immáron Engelheim városállam - hálózta. A fahídon pedig nemcsak Engel-nemzetségbeli Gyula gróf vonult át üdvözlésre lendített kézzel, hanem lándzsásai, íjászai, lovassága és néhány frissen tákolt ostromgép is... A csata gyorsan eldőlt. Az újdonsült birtokos viszont nemcsak rombolt, hanem épített is. Parancsára új házak, műhelyek emelkedtek és nem fukarkodott ugarok betörésével sem. A folyópartra vízimalmot és halászházakat emeltek parancsa nyomán, a sziget északi csücskén Jézus Krisztus szobra mosolygott a hajókra, lábánál a csata után takarékosságból ott hagyott dárdavetők és katapultok pihentek.  

   Csak hónapok kérdése volt hogy a gróf mikor épít "kereskedelmi" hidat a túlparti Riemen felé. A palánkfallal körülvett, szelíden irányított városka fejei természetesen sejtették a jövendőt és az "egyik kéz nyitott, másik kéz ököl" elvét követték. Üdvözölték a kereskedés ajánlatát és elfogadták a hídépítés tervét, de falaikon belül a polgárokból sebtében verbuvált védcsapatok álltak készenlétben. 

  Gyula gróf tisztában volt nemzetségnevéből (Engel) fakadó képzetekkel, amik minden jó keresztény lelkében felmerülnek. Ezért a készülő fahíd Dur-szigeti fejénél angyalszobor és feszület üdvözölte a riemen-ieket, biztosítva őket, hogy a Dur-sziget egy hitbuzgó nagyúr hatalmában van. Kegyes cselekedet ez, lássuk be. Igaz azt is be kell látni, hogy az emelvények nem vigasztalták Riemen lakóit amikor Engel és fegyveresei átkeltek a hídon ostromeszközeikkel, hogy a falak előtt letáborozva misézzenek a tizedannyi védő előtt. A reggel indított, azonnali sikert adó támadás pedig megmutatta, hogy Riemen útja csak az lehet, hogy a jámbor Engel-uradalom hű szolgavárosaként megtérjen az akolba. Dicsérendő út ez.  

  A gróf, mivel nemcsak Jézus híve volt, hanem igyekezett földjeinek jó pásztora is lenni, ezért átalakította Riemen szerkezetét és földjeit. Bár ehhez leromboltatta Riemen egyik oldali karófalát és házainak negyedét, de a másik oldalon, Steinberg felé,  erős cölöpfalat húzatott a karókerítés helyére. Átrendezvén a kiürült földeket és nyitva ugart újabb termőföldek, gazdaságok, csűrök létesültek. Persze elégedetlenek továbbra is zajongtak, de néhány feszület, máglya és pellengér erre orvosságot nyújtott. Akár az újonnan parcellázott temetők, amik rendet tettek az összevissza hantoló buta lakosságban. A gyógynövények néhány ismerőjét kinevezte javasasszonyoknak, számukra saját házat emeltetett, melyben juttatásért kúrálták a betegeket. Szobrokat emeltetett, amik igazságos uralkodókat és jó lelkű bölcseket ábrázoltak. Fél év sem telt bele, és a hebehurgyán igazgatott, koszos, bűzlő Durból, valamint az eszes, de nem túl erős Riemenből vaskézzel és gondossággal irányított, erős, tiszta és elégedett közösségek lettek. Lakóik, akárcsak Engelheim-é, zokszó nélkül fizették a betartható mennyiségű adót és szívesen látták a betelepített katonákat, akik immár újonnan emeltetett vártoronyból és őrtornyokból mosolyogtak vérfagyasztóan az északi Steinberg falaira és a kelet felől néha előbukkanó szász szabadcsapatokra. Kis idő múlva pedig Riemen saját lakóiból sorozták a harcosokat, akik új uruk iránti rendíthetetlen hittel készültek a közelgő harcokra.

  A hit hegyeket mozgat meg. Tudta ezt Gyula gróf is, aki immár a Spetzen-hegység teljes déli területeit uralva, Urunknak hálából fatemplomot emeltetett. Urunk, Istenünk minden bizonnyal figyelemmel kísérte hű szolgáját, mert az újra támadó viking latrok ekkor már csak nehezen törték át Engelheim falait és utolsó harcosuk egy szőlőben vérzett ki katonáink kardján. Eme támadás alatt vette észre a gróf a Dur ostroma óta parton hagyott katapultok és dárdavetők hasznosságát - ezek több hajót megrongáltak. Így hát nagy bölcsen több ilyen ostromgépet telepített a fennhatósága alatti partokra.

  Waldenburg grófja, Gyula gróf északi szomszédja egyre nagyobb gyanakvással szemlélte a hódítást, majd megelőzésképpen a távol lévő Gyula gróf birtokaira rontott. Oknak azt agyalta ki, hogy Gyula gróf vadászai az ő erdeiben garázdálkodnak. Ami igaz volt onnan nézve, hogy évekkel ezelőtt waldenburgi vadászok jártak arrafelé. De immár Engelheim címere virított egy frissen emelt vadászházon az erdőben.

 Csakhogy Engelheim birtokát erős falak és felkészült védőcsapatok fogadták, melyek komoly veszteséggel bár, de visszaverték a rohamot. A visszatérő Gyula gróf nem sietett; kijavíttatta a falakat, betakaríttatta a termést és újabb regrutákkal töltötte fel seregét. További erősségeket építtetett, melyek már védrendszerként magasodtak, erős támadósereget növelve magukban.

   Egy tavaszi napon Dur és Engelheim csaknem teljes serege zúdult előzetes jelzés nélkül Waldenburg-ra, ostromgépei szünet nélkül ontották a veszedelmet a falakra. Kemény harc volt feleim, lovagokhoz méltó - a város háromszor verte vissza a teljes erejű rohamot, mire végül az átszakadt falon beömlő páncélosok letörték a maradék ellenállást. Gyula gróf nem tűrt más akaratot Waldenburg-ban a magáén kívül - pellengér, máglya és vesztőhely várt mindenkire, aki nem hajtott fejet.

  Waldenburg viszont nemcsak szigort igényelt, hanem gondoskodást is. Pontosan tervezett, szelíd temető, zsolozsmától zengő fatemplom, díszkút, mártírok és szentek szobrai jelentek meg a várban. A vár is elvesztette eddigi formáját. Gyula gróf áttekintette a környék térképét, bejárta tájait és úgy döntött, hogy merőben más védelmi rendszert és úthálózatot alakít ki. Ekkor már a zöld mezők tehénlegelőkké és termőföldekké váltak, az új gazda pedig végre letáborozhatott a Rhion egyik ikertorony-romjának lábánál, ami Szküllának nevezett el. Beszélik, hogy egy egész éjen át ébren ült a toronynál, kérlelhetetlen tekintettel nézve a túloldali toronyromot. Katonáinak pedig az óidők görög regéinek ikerszikláit említette: Szkülla és Kharübdisz, két sziklalény, amik a közöttük átúszó hajókat könyörtelenül összepréselik. Ilyen sorsot szánt az ádáz vikingeknek is a mi hatalmas gazdurunk.

   Engelheim, Dur, Riemen és Waldenburg teljhatalmú parancsolója pedig nem kímélte népét, ha munkáról volt szó, de kegyes volt szükség idején. Bölcs orvosokat hívatott akik házakat, nagy javadalmazást kaptak és intést, hogy a javasasszonyokkal munkákodjanak közösen. Gyula gróf tétova szóbeszéd tárgya lett olykor, hogy miért építtet a javasok mellé doktorházat, és miért emeltet vesztőhelyeket a templomok mellé, elvégre ezek mégis ellenutakon járnak... A tétovák viszont pár napnyi pellengér után visszanyerték bizodalmukat urukban.

  A hegyekben és a tengerpart mentén pedig új falvak emelkedtek, halászatok és termőföldek ontották az élelmet. Egy partszakasznál, ahol a vikingek többször tettek navigáló fordulót, az előrelátó gróf katapultokat, őrtornyokat és kőfalat helyeztetett el. Ekkor már, a bizakodó nép és a pontosan megszabott adók okán elégséges jövedelme volt az uradalomnak kőfalak építésére. Ez időt és nagy összeget igényelt, de Gyula gróf mindenre szánt amire szükségesnek látott. Ekkorra már úgy áramlottak az Engel-birtokra a legnevesebb mesteremberek, mint a Rhion tavasszal! 

 Az ikertorony is folyamatosan emelkedett, Gyula gróf némely éjszakákon az éppen elkészült felső szintről figyelte a túlparti Steinberget. Folyamatosan emlékeztette népét, hogy csak akkor lesz teljes nyugtuk a viking sárkányhajóktól, ha erős sereget és MINDKÉT IKERTORNYOT tartva szegülnek szembe a rabló hordákkal.  Amely hordák egyre nyugtalanabbak lettek. A folyóközben, ahol pár évvel ezelőttig haladtak, immár katapultok, dárdavetők és kőhajítógépek sora várta őket, Szűz Mária és Szent György nevére felesküdött katonákkal a falakon. A falakon, amelyeken immár elvásott támadásuk, mivel hajóik és csapataik nagy részét elvesztették az engelheimi és duri ostromgépek összlövetében. Majd bekövetkezett az a csoda, amit tíz esztendővel azelőtt senki nem hitt volna: a sárkányhajókat elsüllyesztették, mielőtt partra szállhattak volna Engelheim-nél.

  Az örömhírre Gyula gróf miséket mondatott és drága kőszobrokat emeltetett birtokszerte.  Apjának mását Engelheim főterén, Leonidász kőalakját Dur katapult-ütegei mellett, Sárkányölő Szent György szobrát a vikingek tervezett partraszállási helyén. Riemen lakói iránti tiszteletét Lancelot és Roland lovagok páros szobrával mutatta ki. Szűz Mária növekvő kultuszát nagy kedvvel figyelte és ennek megfelelően finom szobrok, színpompás virágoskertek létesítését adta parancsba. Nemcsak kardfogó férfimarok, hanem simogató női kéz is kell az egyszerű embereknek.  A vikingek északi hazájukban bizonyára értesültek az egymás után megsemmisült flottáikról és egy őszi napon minden eddiginél nagyobb hajócsoport tűnt fel a láthatáron. A Rhion helyett viszont a navigálási támaszul szolgáló alacsony partszakasznak irányozták szentségtelen sárkányfejfaragványokkal díszített vitorlásaikat. Ahol viszont túl régen járhattak, mert a gróf által elővigyázattal telepített tornyok, katapultok és csapatok fogadták őket. A martalócok óriási számát és felszereltségét ékesen mutatja, hogy legyűrték a védőcsapatokat, áttörték a falat, majd széltében átvágva Waldenburg termőföldjein még a Szkülla-torony rongálásába is belefogtak magukkal hozott ostromgépeikkel. Sejthető hát feleim, hogy vezérük egy óriási katonai elme volt, aki átlátta Gyula gróf terveit és a kudarcos ismétlés helyett erőit összpontosítva tört a kulcsfontosságú pontra. Azonban az utolsó viking ostromlót is lekaszabolta Waldenburg szélsebes lovassága. 

    A győzelem után nem volt kérdéses Engel-nemzetségbeli Gyula gróf uralkodásának joga, aki védelmet nyújtott minden népének. Emlékezzetek, hogy a vikingek korábban Waldenburg földjeit is kegyetlenül megsarcolták, pusztították! A gróf gondoskodott arról hogy a diadal széles körben tudva légyen: trubadúrokat fogadott minden városba, hogy dalba foglalják az esetet, mellékesen hősénekeket és pajzán nótácskákat is megszólaltatott. Gondosan ügyelve, hogy a színpadlatok ne legyen megszentelt helyek közelében. Szökőkutakat építtetett, hogy friss, tiszta vízzel együtt igya magába a nép a bizonyosságot: egyetlen igaz életcéljuk mindenben követni a Miatyánk által kegyelt Gyula grófot.  

  Viszont kémek bárhol előfordulhatnak. Így esett, hogy nemsokára újabb viking csapat szállt partra az előző támadás helyszínén, pontosan tudva azt, bár hírmondója sem maradt az előző seregnek. Ezt a hadat viszont rejtve elhelyezett, friss védőcsapatok várták, akik miatt az építőfélben lévő falakon véreztek el. A partszakasz a jelentőségteljes "Sárkánysír" nevet kapta, néhány svéd kereskedő és utazó pedig Riemen-ben és Engelheim-ben kötelet a nyakába, miközben az akasztófák mellett jámbor szerzetesek mosolyogva daloltak szent énekeket. Gyula gróf újabb kőszobrot emeltetett, ezúttal a Sárkánysíron, egymáson fekvő viking holttesteket ábrázoltatva. Waldenburg lakosait kőtemplom építtetésével tette boldoggá - igaz, néhány várbéli ház látta kárát, mert a helyükön húzták fel a falakat, de ezt az árat zokszó nélkül viselték.  Gyula gróf pontosan átérezte nemcsak a köznép, de a módosabb polgárok igényeit is. Nem véletlenül szőtték már imáikba nevét! A szegényeknek és a gazdagoknak külön temetőt nyitott; Isten előtt mindenki egyenlő, de vannak akiknek Isten vagyont ad, az ilyenek díszesebb síremlékhez való jogát ugyan minek vitatni...

    Tisztes kocsmák és módos fogadók egyaránt megtalálták a maguk számítását. A medvetáncoltatók szívesen látott jövevények voltak, a városok falain belül pedig mindenki számára nyitva állt a választás lehetősége: a Sátán útja a törvényszegéssel vezetett a pellengérhez, a máglyához, az akasztófához, az Isten útja hitbuzgósággal és törvénytartással ragyogott minden feszületen, szent szobron és a templomokban.  Sajnos nem ezt az ösvényt járta Steinberg grófja Richard. A Mindenható nem ajándékozott meg engem azzal a keggyel, hogy belelássak gondolatainak szövevényébe, egy azonban biztos: nem tekintette barátnak, szövetségesnek Engel-nemzetségbeli Gyula grófot. Ha ő is helyrehozatta volna az ikertornyok őfelőli párját és a két uradalom között hajózár-láncot feszítettek volna ki, talán ivótársak is lehettek volna. De nem így történt. Ehelyett szász portyázókat uszított Riemen népére.  

   Gyula gróf akkor legalább kétszer olyan idős lehetett, mint amikor jó atyja örökül hagyott rá egy apró falucskát. De a síró ifjoncból vasakaratú nagyúr érett, akinek néhány szál ősz haja számos tapasztalatot is terített fejére. Eképpen jól előkészített, nagy létszámú őrségbe ütköztek a szászok Riemennél. Nemcsak a falak voltak tele íjászokkal, de a szürke vár előtt ostromlétszámú lovasság, gyalogság és katapultok álltak. A több száz főnyi hordának nem volt esélye Miatyánk által kegyelt grófunk seregének acélerdeje ellen.  Ezt az acélerdőt, a következő támadás kivédésének biztosítására, Gyula gróf egyre jobban növelte, Steinberg határának közvetlen közelében. Volt is ott egy erdő, tele bőségesnél bőségesebb vadállománnyal. A vitatható hovatartozású rengeteget Richard gróf emberei - alighanem elővigyázatosságból, nehogy szásznak nézvén lenyilazódjanak - évek óta kerülték. Így az ízletes vadételeket kedvelő Gyula gróf vadászkunyhót emeltetett a fák között, mire Richard gróf ezt arcátlan sértésnek nevezvén támadást indított.  

   Kétségbeesett, de nagy horderejű támadás volt ez, ami komoly veszteséget okozott a többségében riemen-i hadtestnek. Azonban pont ez kellett ahhoz, hogy Gyula gróf mozgósítsa teljes haderejét, melynél nagyobb akkor már nem volt a Rhion torkolatvidékén. Ugyanakkor kivéreztette Steinberg legnagyobb seregtestét, mely minden bizonnyal egyetlen lapra tett fel mindent egy elsöprő rohammal. Ennek sikertelenségével Richard gróf veresége eldöntetett, de büszkesége nem engedte, hogy feladja a harcot és Gyula gróf csatlósává, vagy szövetségesévé legyen. 

    Waldenburg, Engelheim, Dur és Riemen kaszárnyái pedig ontották a gyalogos és lovas haderőt. Bizton tudták, hogy sokuk halálba megy; Steinberg erős kőfallal épült erődrendszer volt. A vár már akkor régóta állt, amikor Gyula gróf eltemette halott atyját. Többszörös védmű várta az ostromot, a belső vár az Altenberg tetején meredt az égnek, fennhéjázva és magabiztosan.  Mégis jéghideg nyugalommal, izzó harci vággyal és ragyogó hitbuzgalommal meneteltek Steinberg falai alá. Hallották, hogy Steinbergben nincs templom, alig van feszület és földjei elhanyagoltak. Richard gróf bizony csak megörökölte a gazdagságot, bánni nem tudott vele. Az ő fővezérük viszont Engel-nemzetségbeli Gyula gróf, aki uradalomszerte emeltetett kereszteket, kegyszobrokat, templomokat. Ellenségeivel kérlelhetetlen, de alattvalóival gondos. Egyetlen nemzedéknyi idő alatt szegény kisnemesből dúsgazdag hadúr lett, aki egyesítette és csodás gazdagsággá változtatta a folyton acsarkodó kiskirályságokat. Ami pedig mindenek felett mutatja Isten által kegyelt mivoltát: többször megsemmisítette a viking támadókat, amik őt is folyamatosan sanyargatták előtte. Márpedig a vikingektől még Richard gróf is fél! Az üdvösséghez vezető út tehát Altenberg csúcsára vezet, vérrel és hittel!  

    Ez hát a jó keresztény katona lelkülete, feleim, ehhez tartsátok magatokat! Az ostromgépek folyamatos kattogással vetették Steinberg falaira a lövedékeket, ezernyi katonánk pusztult iszonyú halált a védők nyilai, lándzsái és kardjai által  mire áttörték az első falat. Mert bizony Richard gróf katonái bár rossz keresztények, de kemény harcosok voltak. Az első kőfal átszakítása után azonban ezredeink egymás után masíroztak be a résen, miközben Engelheim, Waldenburg, Dur és Riemen fiai lelkesen meneteltek útjainkon. Az utakon, amiket Engel-nemzetségbeli Gyula gróf tervezett és építtetett. Mélyen tisztelte a Római Birodalom útépítőmestereit, mondván egy uradalom békéjét és harcát egyaránt jó építésű utakon kell járatni.  Így küldte hát halálba katonáinak ezreit, a Mi Urunk végtelen kegyelmétől hajtva, Steinberg rettegett kőfalainál. Mert a széles völgyön által menetelve, a hegyszorosban újabb poklot járt meg az Engel-sereg, de Jézus segedelme velük volt és iszonyú sebek stigmáitól szenvedve bár, de tovább bukdácsoltak, mire a hegyszorosi falat teljes széltében csaknem földig rombolták. Ez után az Altenberg Golgotája magasodott előttük, lábánál az utolsó kőfallal, tornyaiban halálra szánt íjászokkal és lándzsásokkal.  Azonban ez sem állíthatta meg szent halálra érdemes seregeinket és a frissen érkezett újoncok ordítva vetették magukat a harcba.

   Nem vagyok méltó belegondolni az arkangyali dühbe, amit ezek a fiatal kölykök érezhettek, akiket az Engel-uradalom tanyáin, falvai, városai neveltek keresztény polgárrá és előttük csak egy istentelen kékvérű csőcseléke állja útját az egyetlen igaz hitnek. Azt van csak jogom leírni, hogy újabb százak hulltak el, mire az utolsó védfalat áttörve feljutottak a Rhion-torkolat Golgotájára, az Altenbergre. Ott emelkedett a lator hona, az öregtorony. Szentlélektől meghatottan írom ezeket a sorokat. Mert miután a számolatlanul beözönlő Engel-had berontott a vérmosta öregtoronyba és felkoncolta az utolsó konok hitehagyottat, Gyula gróf személyesen végezte ki Richard grófot, szavaival bűnbocsánatot könyörögve a Szentlélektől, az Atyától és a Fiútól. Ezután sebtiben feszületet és máglyát emeltetett, majd azon vériszamosan kiadta a parancsot egy színarany szobor építésére. Ez az Arany Megváltó, amit az Altenbergen lát minden jámbor lélek. Szívedben bűnbánattal járulj elé vándor, mert sok igaz és megtévedt ember vére hullt azért, hogy most ott magasodhasson.

    Ezután a folyóparti toronyromhoz lovagolt, amit Kharübdiszként szólított. Itt apját mintázó aranyszobor építésére és a torony kijavítására adott parancsot.   Steinberg lakói természetesen rettegtek, de néhány hét után megnyugodtak. Az Engel-sereg zöme hazaindult, Gyula gróf pedig hátralévő éveit jórészt Steinberg-ben töltötte, ezt nevezzük Steinberg aranykorának. Az ostrom túlélő között nemcsak vesztőhelyet érdemlő rebellisek voltak, hanem egy messzi tájon ismert építészmester is. Átbeszélgetett hetek alatt elnyerve egymás bizalmát, a mester és a gróf biztos jövőt vázolt Steinberg és az egész Engel-uradalom térképére. Várfalakat bontottak le és helyeztek át, új termőföldeket, legelőket, raktárakat, magtárakat létesítettek. Az uradalom várfalait mindenhol erősebbé és fedetté tették, a folyópartokon pedig ostromgépek rendezett sora várta a betolakodókat. 

   Minden város előkelő díszkutakat kapott és állandó lovagi arénát építettek a helytállás mintaképéül szolgáló Waldenburgba. Az Altenberg csúcsán az Arany Megváltó mellé megépítették a természetes forró vízű Tűzkereszt közfürdőt - erről később kiderült, hogy gyógyít. Áldassék az Úr neve! Riemen városa arany Szent Család-szoborcsoportot és Mária Magdolna közfürdőt mutathatott az arra járóknak. Waldenburg sincs híján ilyen kegyes gazdagságnak, ott Arany Bárány-szobor és Keresztelő Szent Jánoshoz felajánlott fürdő található. Engelheim arany arkangyalszobornak és Jordán Java küzfürdőnek ad otthont. Áldott uradalom ez a vidék, én mondom! 

      Minekutána pedig vikingek és egyéb külső támadók éveken keresztül nem háborgatták a területet, Gyula gróf jónak látta csökkenteni seregeinek létszámát és a kiképzés gyakoriságát. Az ikertornyok elkészültek, immár kolosszális láncszemek készültek kovácsműhelyekben, hogy egyszer majd sorba alkotva összekössék Szküllát és Kharübdiszt. A hírek a birtok istenáldotta gazdagságáról persze szálltak a széllel, megtalálva a vikingeket, akik újabb hajóhadakat küldtek. Azok persze ripityára törtek a Rhion partvonalán örök őrségben álló dárdavetők, katapultok, kővetők és álgyúk lövéseitől. Az angyalok pallosa védőn lángolt felettünk. Az arany szobroknak sem esett baja - egyetlen alkalommal próbálták ellopni a Szent Család kisdedének karját, de a tolvaj másnap sikoltva szenvedett kínhalált a Riemen máglyáján. Szenvedései természetesen eltörpültek Jézus Urunk keresztkínjai mellett.

    Tizenöt éve lehetett tán, hogy végre megalkották az utolsó szükséges láncszemet is a hajózárhoz és nagy uszályokon áthúzva, kifeszítették Szkülla és Kharübdisz között. Akkor megkondult az összes harang, Gyula gróf előzetes parancsára abbamaradt minden dolog a földeken, műhelyekben, mindenütt. Az öreg nemes, mi jótevőnk akkor már dadogó hangon adta parancsba hogy engelheim-i udvarháza előtt emelkedjen egy arany szoborpár: tizennyolc éves mása adjon át egy aranyláncot haldokló apja másának. Felvázolta egy katedrális tervét, azonban ahhoz kötötte az építkezés kezdetét, hogy a hajólánc bizonyítson: meg tudja állítani a következő flottát.

  Engel-nemzetségbeli Gyula gróf makacs volt, de a környéket fenyegető viking népség szintúgy. Aki az ő korában a portyázási parancsokat kiadta, már régen elporladt; a jelenlegi viking fővezér viszont erős, nagy hajókkal jött és nagy küszködés árán, de átszakította a hajóláncot. Sokra nem ment vele; a folyóparti ütegek a Rhion aljára küldték a mégoly erős drakkarokat is, mielőtt az uradalom déli végére értek volna. Ez azonban az Isten áldásával matuzsálemi kort megért Gyula grófnak már sok volt. Amikor a hajólánc átszakadását jelentették neki, szélütötten zuhant földre, megbénult és  megvakult.  Életének utolsó éveiben egyetlen rögeszméje maradt: a hajólánc újraépítése. Fiai addigra már meghaltak, unokái magatehetetlen öregek lettek, lány-dédunokái ápolták őt és férfi-dédunokái irányították salamoni gazdagságú uradalmát.

   Mígnem jelentették neki a hírnökök, hogy elkészült az új hídlánc. Ekkor jobban lett, segítséggel tudott már járni a szobájában és köralakokat is látott. Parancsba adta az Ádám katedrális építését Steinberg-ben és megeskette utódait a hajólánc mindenkori újjáépítésére és a vikingek minden áron való feltartóztatására. Ha sikerül őket megállítani, a katedrális hálaajándék lesz Istennek. Ha nem sikerül, akkor a hit bizonyítéka és kérésük nyomatéka. Elvitette magát az Altenbergre. Minden nap onnan "nézte" az építkezést és daccal várta hogy jönnek-e örök fantomjai, a vikingek.

    1099. márciusának 13. napján hajnalban, a kakasok kukorékolásakor ismét kihozatta magát, mikor jelentette szolgája hogy drakkarok érkeznek. Kis idő múlva a drakkarok fennakadtak a hajóláncon és elsüllyedtek a kővetők záporában. Sosem felejtem el, ahogy felállt, kihúzta magát, majd ennyit szólt: "Atyám! Megtettem! Követlek!"

    Sosem felejtem el, mert ekkor csapott bele egy villám - az Úr mennyei jellel vette őt magához tőlünk. Nem szenvedéssel, de megigazultan távozott közülünk. Akik körülötte álltunk, földre zuhantunk az Úr hatalmától, zokogva vallottuk meg hitünket, amit a gróf erősített meg bennünk.   Legyen utódain áldás és bőség, legyen ellenein romlás és a vikingek dühe!

Kelt: Jézus Krisztus Urunk születésének 1099-ik évében, Engel-uradalom, Steinberg, Ádám katedrális