Szürkület

-Nem, ne fáradjon a zsákokkal uraságod, a felrakodást a szolgáim már intézik. Az ő dolguk. Addig esetleg egy pohár könnyű fehéret a ház kontójára? Vagy a nagyságos asszonyának egy kisebb fali szőttest? Nem? Akkor viszont köszönöm, hogy megtisztelte szerény boltomat, várjon, kikísérem…

Haol Gur Filen úr a város – sőt az egész lekhir partvidék - legjámborabb lakójaként volt ismert. Sok ékszerimádó kufárral ellentétben a szürke és a barna határozta meg viseletét is. A halvány mosolyú, mindig udvarias kereskedő háza-raktára sem volt díszesebb, mint a többi, gazdagságát szerény magabiztossággal élte meg. Cégére sem volt hivalkodó, ellenben hat nyelven – a közös mellett toroni, erv, aszisz, riegi és dwoon - köszöntötte az arra vetődőket. Filen úr természetesen mindegyiket folyékonyan beszélte, olvasta, írta. A városi tanácsban inkább csak jelen volt mintsem vitatkozott – véleményét egy beépített embere hangoztatta sajátként. Az adót tisztességgel megfizette, a koldusok számíthattak alamizsnájára, vásárlói és megrendelői pedig a kifogástalan áruminőségre.

Miután kikísérte a méltóságteljes aszisz vendéget és becsukta a vasveretes ajtót, megakadt szeme asszonya, Rubé tekintetén. Rubé hunyorítással jelzett majd megigazított egy virágcsokrot a vázájában. Filen úr az ujj-jelek olvasásába kezdett: hátsó bejárat, hívatlanok, egy férfi egy nő, egy kard, egy tőr.

Gur Filen úr nyájasan ajánlotta szatócsboltja vásárlóinak aznap érkezett szárított tearózsáját, majd rá jellemző kényelmes léptekkel a raktárba indult. Hangos vidámsággal kérte számon lomha legényein a pontosabb pakolást, a megfelelő szótagoknál megnyomva a hangsúlyt. A legények „igenis”-sel vették tudomásul a kódolt parancsot, hogy mennyi idő múlva kövessék a rakodóajtóhoz, rejtett fegyverekkel.

-…szóval ismétlem, te értetlen – kárálta élesen a lóháton érkezett nő a kereskedés egyik szolgájának -, nekem acélszállal átszőtt ostor kell. Nem bőrostor, nem korbács, nem drót, hanem acélszállal átszőtt…

-Kellemes délutánt kívánok az érkezőknek – köszönt lefegyverző kedvességgel az odaérő Filen úr. – Haol Gur Filen vagyok, ennek a kereskedésnek a tulajdonosa. Nézzék el az alantasaimnak értetlenségüket. Sajnos mi nem foglalkozunk kézművességgel, de a környék legjobb beszállítóitól rendelek. Biztos vagyok abban – szünet, mosoly, oldalra döntött fej – hogy bármit meg tudunk szerezni, amire szükségük van.

-Na, végre egy épeszű – a fehérszemély éles hangja mit sem változott. Vörös-fekete szoknyanadrágba bújtatott lábával Filen úr irányába mutatott. – Tehát kell egy ilyen ostorféle, meg sátorlap, sátorrúd, vastag pokróc, meg nem árt pár vegyészeti eszköz, bár nem hiszem, hogy az maguknál…

-Bármit meg tudunk szerezni – ismételte Gur Filen úr, - jó áron, és aztán elfelejtjük. - Szavaiba a bennfentesek bizonyságát, szemébe a cinkosok szikráját lopva. Elérte célját; a nő láthatólag társat sejtett benne, aki hallgatni is tud. Gur Filen úr szempillantás alatt felmérte a párt.
Ebben a felállásban a nő látszott főnöknek, vörös-fekete, lobogó ruházata és oldalán viselt dísztőre nagyvilági, kényelemhez szokott asszonyra utalt. Szintén lovon érkező társa szakállas, darabos arcú, harmonikus mozgású vértes; nem a csökött zsoldosmocsok, hanem képzett, de még kiforratlan kardforgatók sorát gyarapítja. Érdeklődve hallgatta a beszélgetést, de – Gur Filen úr jól látta – nincs ráhatása az eseményekre. Oldalán kopott markolatú kard, hátán kisebb pajzs.

-Ha megtisztelték szerény kereskedésemet azzal, hogy nálam tervezik kiegészíteni felszerelésüket, akár be is fáradhatnak a bolthelyiségbe – folytatta Filen úr, kitöltve a csendet. – Akad ott asztal, szék, könnyű fehér bor a fáradt kalandozóknak… - pislogásába az egyszeri emberek alárendeltségét csempészte és ezzel elérte célját. – Mindig biztonságot érzek, ha tapasztalt kalandozókat hoz ide a sors. Izgalmas hallgatni kalandjaikat, hiába, én nem vagyok valami bátor féle, hehe... Így, hatvanhoz közeledve bizony a magamfajta városi moly szívesen hallgatja a duhaj mulatozásokról, nagy csatákról szóló történeteket. A kalandozóknak még a lovai is…szebbek, erősebbek mint az itteniek.

A katona és a nő vigyora óriásivá, üdvözültté fajult. Gur Filen úr némán nyugtázta hogy elérte célját; a kidüllesztett mellkasok, felemelt fejek egyként igazolták amit sejtett. Tehetséges, de hiú és amatőr kalandozók, akik a titkolandó áru mellé talpnyalást és bamba parasztokat remélnek. Közelebb ment hozzájuk, dicsérte fegyvereiket, ruháikat, ahogy a rutinos kufárok teszik. Megsimogatta lovaikat, kiélesített érzékeivel a szagokat, hangszíneket, akaratlan mozdulatokat elemezte – a pár nemrég együtt hált, de szerelem nincs köztük, a férfi csak testőr és kéjtárs. A nő ingerlően vonzó teremtés. Boszorkányféle, nagy nemi étvággyal, nyeregtáskái tele füvekkel, szerekkel. Felfigyelt egy tőrkardra is a némber lovára akasztva. Feljegyezte gondolatban, hogy megrója nejét-beosztottját a figyelmetlenségért, de letett róla. A tőrkard markolata ép volt, a nő tenyerén nem hagytak nyomot kardgyakorlatok, vívókesztyűnek sem volt nyoma.

A pár tehát lekötözte lovait a szatócsbolt elé, leültek egy asztalhoz, hagyták hogy Gur Filen úr töltsön nekik bort, majd feneketlen szóáradatba kezdtek. A szüntelenül tevékeny szolgák természetesen közben mindent elintézek; a kiszállítást intézők utóbb megfigyelőposztokat foglaltak el Otui város megfelelő helyein. A városőrség parancsnoka is – nem hivatalosan - értesült a bajkeresőkről és minden készen állt. Akár a jövevények eltüntetésére, akár álküldetés adására.

-Bizony, nálunk nagy hiány van kalandozókból – hazudta szelíden Rubé asszony, hatvan felé közeledve hatalmas gyakorlata volt a képmutatásban. – Mi csak békés városi népek vagyunk, ritkán vetődnek erre harcos-vajákos mesterek. Öröm, hogy minket tisztelnek meg erszényükkel. Drágám, ne nézd ilyen merően a kisasszonyt, még elpirul! – szólt férjére évődve, pontosan kimért éllel.

Gur Filen úr tettetett zavarban nevetgélt, a kalandozópáros harsányan kacagott. A koros gazda pontosan tudta, meddig és hogyan bámulja a boszorkányt hogy az egynek vegye a lenézhetőkkel. Rubé asszony pedig úgy mérte szavait, hogy még inkább nyeregbe rakja a jövevényeket. Egymásra kacsintottak, majd vissza az igézően bájos nőre. Gur Filennek eszébe jutott egy régen halott barátja kétsorosa:

„Habozásért vonzalmat ugyan minek okolnánk?

A legszebb női orcák is csak élő koponyák.”

Hajjaj, azok a régi, délceg évek! Amikor még nem telepedett itt le és még nem vette fel a kellemes szürkésbarna hétköznapok egyszerűségét...

Gur Filen harmincas éveiben engedélyt kért ideiglenes, klánon kívüli munkásságra. Önállóságát ismerve klánfőnöke a szabad kalandozást új, kötetlen megbízatássá nevezte át. Arra utasította, hogy övéinek szeme és füle legyen a klánok kapcsolati hálójának peremén túl, az északnyugati vadon roppant sávjában Anublien és Secchus között, ahol akkoriban vetették meg lábukat a Karnelianok örökösödési háborújába igyekvő kalandozók.

Ennek jegyében állt össze kalandozókkal, kikkel együtt kódorogva, harcolva, sírva-nevetve töltött hosszú esztendőket. Ez alatt az északi embervadászok klánházaiban megjelenve tette jelentéseit, majd tovább állt. Olykor elszakadt társaitól, hogy klánfeladatoknak tegyen eleget. Máskor végleg elszakadt a számára kedves cimboráktól. Más társaknak ő szakította el életük fonalát, ha szükségét látta.

Gur Filen alapból harcosnak, zsoldosnak, új otthont kereső csavargónak hazudta magát, vagy amit a helyzet igényelt. A kevés igazán jó társ közül egyik volt Loilek, egy félig Sirenarból, félig valahonnan származó dalnokféle. A varázsénekek ismerője azon kevesek egyike volt, akiket Gur Filen évek múlva legmélyebb bizalmába fogadott és sejteni engedte embervadász mivoltát. Loilek nem volt különösebben jó hangú énekes, sem kimagasló költő. Ehelyett szélsőségmentes, egyszerű dallamok, ritmusok és telibe találó dalszövegek, rövid versek jellemezték. Loilek adott választ Filen életének néhány dilemmájára. az egyik ilyen volt, hogy Gur Filen habozott – bár csak pillanatokig - szép nőket ölni. Még ha szükség is volt rá.

Dacára a tizenöt év kiképzésnek, Gur Filen számára nem mindig volt önvádmentes a gyilkolás. Hatékony volt, de nem mindig önvádmentes. Loilekkel - majd Guráddal - együtt töltött hosszú séták, beszélgetések, harcok, dalok, versek hidalták őt a nemlét szürkületének elfogadásába.

Mert egy szörnyeteget, haramiát, Tharr-papot megölni a precíz munka elvégzésének simogató örömét jelenti. A női szépség, azt más lapra festették az élet kártyajátékában.

Ott is van elvágható torok, átdöfhető szív, eltörhető gerinc; de átlengi az az illatos, testhullámzó lényeg, ami miatt egy férfinak élni érdemes.

Két sor: ennyit kért Gur Filen, hogy végleg elcsitítsa kétségeit. Loilek megadta. Aztán újabb kétsorosokat. Egyszerű, szürke, kétélű pengék, amik egy félelf csavargó kiábrándult bölcsességének évszázadai mentén metszettek el minden lelkiismereti esztétikát.

„Habozásért vonzalmat ugyan, minek okolnánk?

A legszebb női orcák is csak élő koponyák…”

Innentől kezdve, ha egy gyönyörű nő volt a célszemély, Gur Filen már nem pihegő kebleket, hajselymet, csókolnivaló nyakat látott, hanem bordaréseket, roncsolható koponyát és hosszában felvágható ereket.

Az embervadászlét megtévesztően hasonlít a gyilkoshoz, megkülönbözteti azonban ezer más vonás, melyet kiképzői négy erényre vezettek le.

Mirram: békesség. Atlam: közösség. Kvidam: becsület. Serram: kötelesség.

Gur Filen úr elkalandozott és ez nem jó. Emlékeztette magát, hogy aktív szolgálata után is köteles Otui városának titkos embervadász közösségét úgy vezetni, hogy tevékenysége a legártatlanabb becsület megjelenési formája legyen és viselkedését az ártalmatlan szürke polgárok békessége jellemezze.

Tovább figyelve a boszorkányt és a harcost azonban megnyugodott. Semmit nem vettek észre figyelme lankadásából – jó szemkötő az önimádat. Emlékezett rá, hogy egyszer lemészároltak egy rivális kalandozócsoportot, hogy elhappoljanak előlük egy – a testvériségnek fontos – megbízást. Az a csoport is felvonultatott egy női boszorkánymestert, aki azonban pusztító mágiájának híre révén már ismert volt. Valamelyik déli városállamban jártak akkor és egy heti járóföldön belül mindenki hallott az érkezéséről. Gurád, a Darton-lovag felvetette, hogy legrosszabb esetben a banya megöli egyiküket, abból csinál zombit és az fogja lemészárolni a maradékukat. Ezen pár pillanatig nevettek, majd elkomorultak. Ugyanis amerre a banya járt, maró kedvében megtáncoltatta a temetők nyugvóit.

Gur Filen akkor, hosszú idő után félt. A támadás előestéjén megosztotta félelmét Loilekkel, aki meghallgatta, majd rögtönzött egy röpke dalt.

„Ha félsz, mondok nyugtot, elcsitít és éltet:

sosem találsz nálad nagyobb ellenséget.”

Gur Filen úr figyelmesen hallgatta vásárlóit, akiknek rendelését már összeszedték a legények. Hallgatni kiváló viselkedés, a bőbeszédű lelkek csemegéje. A boszorkány ambíciózus, merész de vigyázatlan vitatárs volt. Mindössze fél óra (és néhány korsó könnyű fehér bor) után, előrehajolva és halkan elkottyantotta hogy ikreket keres.

Haol Gur Filen úr meghatottan szabadkozott, hogy bár az ő ikerszületett süldőlányai után már füttyengetnek a helyi suhancok, de ő nem tartja őket érdemesnek kalandozói életformára. Eladósorba se kerültek még! Becsületes apaként nem is engedheti hogy bármi módon kóborgók hírébe kerüljenek! Elvörösödve (sok gyakorlás) állt fel az asztaltól, hogy teendői után nézzen, de a vörös-fekete szépség harsány kacajjal visszahívta.

Ő a toroni Ikrek szektáját keresi. Szeretné felajánlani saját és társa szolgálatait. Azt hallotta, hogy egy városban mindig a legjobb kocsmát kell keresni mert oda futnak be a hírek, ott vannak a legjobb kapcsolatok. Az otui Gur Filen úr ajándék borát sokan dicsérik (bár nem kocsma), nyilván ide kell jönni, tehát biztosan be tudná őket ajánlani az Ikrekhez.

Ez volt az az ostoba eszmefuttatás, amihez hasonlót Gur Filen úr már hallott néhányat, de… Mint amikor egy szintén lelkes, kezdő kalandozótársa még régen levágta a saját ujját. A megbízó előzőleg a célszemély fejét kérte, azonban az a testtel egyben süllyedt a Gályák Tengerébe. Az a kezdő pedig úgy döntött, hogy márpedig valami bizonyítékféle akkor is kell, még ha nem is az áldozat feje, de megteszi a saját gyűrűsujja… Mindig tanul az ember.

Gur Filen még embervadász kiképzése első napjaiban tanulta meg mestereitől, hogy a sikeres embervadász titka a lelki szürkület. A szenvedélyek, csapongó gondolatok oly mértékű lecsillapítása, ami egész életre, minden cselekedetre kihat. Így válik nemcsak nyugodttá, de észrevétlenné is. Az embervadász úgy jár-kel, beszél egy adott közösségben, hogy gyanún felül áll – akár sajnálatra méltó is lehet. Mint a klán egyik megfigyelője, akire nézve csak egy enyhén nyáladzó koldust látott az avatatlan szemlélő. Az állítólag egykor kóbormennykő által fejen sújtott, valójában folyamatos színészkedést végző embervadász minden látott, hallott, tudott amit csak kellett.

Gur Filen úr zavartan köhécselt és rákérdezett, miért ebben a városban keresnek Ikreket. A válasz: egy hónapja volt itt valami csetepaté, pár tolvajt a piactéren levágott egy ifjú, majd amikor ezért a város ura nyilvánosan kitüntette, a dalia így szólt:

-Nem hiába vagyok száz mérföldes környék legjobb embervadásza!

Gur Filen úr erre pontosan emlékezett. Felvilágosította a jövevényeket, hogy az úr bizony csak afféle nagyszájú kardhős volt, aki az eset előtt pár nappal érkezett Otuiba.

A kitüntetés alkalmából összecsődültek között a történtek idején döbbent csend támadt, majd az egyik városőr harsogva felröhögött, példáját követte a parancsnok, majd mindenki… A „nap hőse” pedig képzelt dicsfényében fürödve lement rajongói közé, este alaposan benyakalt, kidőlt és reggelre már hűlt helyét találták.
Bizony, erre nem számítottak vendégei. Némi hümmögés után bevallották: remélték hogy erre az incidensről Toron partvidék-szerte kiterjedt kémhálózata értesül. Azután remélhetőleg idejön egy Iker-alakulat és megkísérlik elnémítani az embervadászt. Vagy pedig ők maguk végzik ki a „város hősét” és tettük jutalmául biztosan csatlakozhatnak az Ikrekhez. Gur Filen úr sajnálkozva tárta szét karjait.

Bár ezt a fecsegők nem tudták, de Gur Filen úr a kitüntetésnél természetesen jelen volt. A nagy elánú dicsekvés után elsőként várta a tömegben a – valóban embervadászt. Valóban az volt a ficsúr, egy fegyelmi hiba miatt, új esélyként küldte a klán ebbe a városba, eredeti szolgálati helyétől nyolcszáz mérföldre. Úgy látszik, nem mindenki tanul a büntetésből. Gur Filen úr mindenesetre dicsérő szavakkal illette a bajnokot, majd kezet rázva vele, tenyerébe jelezte ujjal a kitagadás bélyegét. Jogot gyakorolt és kötelességet teljesített ezzel.

A nagyszájú embervadásztanonc nyilvános kinevetése, majd látszólag önmaga általi lejáratása szükséges lépésnek találtatott. A bukott vadász habzóborába altatót keverni az álbuta áltengerész dolga volt. Testét Éjközép idején kordézták a kapun kívülre. Mire szekérre emelték át, a klánja számára éppúgy halott volt, mintha alulmaradt volna a vásártéren: abban a messzi gazdaságban, ahol magához tért, haláláig csak kétkezi munkát végezhetett.

Eltelt az idő, közeledett az esti szürkület. Az utolsó vásárló és megrendelő is elment, a kereskedés alkalmazottai bezárták az ablakokat, kapukat. Feltűnésmentes kéz- és arcmozdulatokkal hangolták össze előkészületeiket – a boszorkány és a katona bár ostobák, de elszántak. Veszélyt jelentenek az embervadászokra, tehát nem élhetik túl az éjszakát. Rubé asszony arc- és hajsimításoknak álcázott jelek útján kommunikált férjével:

Ikrekről nincs értesülésünk. Volt olyan kalandozóismerősöd, aki ennyire fárasztó?

Gur Filen úr a kisujjával intett nemet. Ha bármely egyszerű városlakó látta volna, ami készül, iszonnyal töltötte volna el a megszerkesztett precizitás, amivel a két balga halálát eldöntötték és előkészítették. Az embervadászok azonban más szempontok szerint értékelik az életet. Loilek sokat faggatta erről azokban a bizonyos délceg időkben. Gur Filen némi gondolkodás után mondatokká formálta a gyilkolással, mint hatékony és habozásmentes cselekvéssel kapcsolatos tapasztalatait. A bárd néhány pengetés után elintézte mindezt két sorral, irányt jelölve Gur Filen létezésének:

„Gondolatom: üres ég. Érzéseim: kopár tájak.

Életem, hogy bárkinek a halálává váljak.”

A kalandozópáros kelletlenül felszedelőzködött, éjszakai szállás után kérdezősködtek. Gur Filen úr jóindulattal hívta fel figyelmüket a közeli Ezeréves Tölgy fogadóra, ahol egy kedves ismerőse a tulajdonos. Bármikor kérhetnek ott forró fürdőt, a szobák kifogástalanok, a koszt kiváló. Nem elhanyagolható tény, hogy a fogadó dalnoka hajlandó némi tiszteletdíjat is fizetni a jobb történetekért, de nem hisz a sárkányokban. Mindannyian nevettek.

Gur Filen úr és Rubé asszony hajlongva köszönték meg a vásárt és az ajtóhoz kísérték vendégeiket. Mígnem Rubé felpillantva értetlen arccal megkérdezte.

-Mit keresnek az Ikrek a gerendámon?

Szánalmasan gyenge trükk volt, de a kalandozópáros szintén felpillantott. Az ötvenen túli embervadászok bizony már nem voltak villámreflexeik teljében, de ezek ellen szinte bármi elég volt. Két kéz mozdult egyszerre, két torok reccsent. Aki fuldoklik az sem varázsigéket, sem kardot nem tud használni… Néhány újabb mozdulat, nyakcsigolyák reccsentek és vége volt az egésznek.

A körbe gyűlt embervadászok néhány szívdobbanásig nézték a holtakat, halkan társalogva.

-Két leendő Ikerrel kevesebb.

-Szerintem az Ikrek inkább kinyírták volna ezeket, semmint hogy befogadják.

-A nőt lehet hogy életben hagynák… egy ideig.

-A mágiáját leárnyékolnák, aztán „elszórakoznának” vele.

-Voltaképpen érthető. Kár érte.

-Ugyan, aki életekkel játszik, a sajátját is elvesztheti.

-Szerencse hogy nem kellett fegyvert használni. Ámbár, még úgyis fel kell mosni a padlatot.

-Bizony, a bolt az bolt – bólogatott Gur Filen úr - Intézzük el gyorsan a többit. Deoti, Nikha, Lonno: a ti dolgotok a nyomok eltüntetése. Azt akarom, hogy bárki városlakó úgy lássa hogy ezek elhagyták a várost. A testek viszont később ne kerüljenek elő… Aztán alvás, elvégre holnap is bolt a bolt. Hm, reggelre várok ötven zsák lekhir búzát, remélem nem lesz eső éjjel, nehogy megázzon az úton a társzekér… A dohos búzánál csak Gur Idunar átkozott kutyái bűzlenek jobban.

-Bárcsak ne lettek volna ennyire becsvágyók – sóhajtotta Rubé. – Ha egyszerű, tanácstalan kalandozók lettek volna, akkor pár napnyi beszélgetés után talán… ha nem is itt, hanem egy másik klánunknál…

-Sajnos nem, kedvesem – mosolygott Haol Gur Filen, szája sarkában egy sehonnai félvér bárd bölcsességének emléke ködlött fel. – Ami közénk tartozóvá tehette volna őket, már elszáradt bennük. „Valami elszáradt bennük”, ezt egyszer Loilek mondta néhány kalandozó társunkra régen, akik… mindegy. Jó éjt.

Majd elindult, elvégre várta a tiszta lelkű, egyszerű kereskedőkre jellemző mirram és egy újabb derűs, dolgos nap, áldásos forgalommal és talán egyéb halk elintéznivalóval…

„Mérgünk válik, álmunk foszlik, bűnünk eltér.

Ami mindig voltunk, azzá leszünk: szürkületté…”