Die tiefe Csepel

"Wo die Bäume zum Himmel erreichen, davon werde ich die Brücke,

die uns verbindet mit denen, die schon nicht hier sein können."

Himmelhoche Bäumen und Bumsen in der Wohnsiedlung.

Schwangere Frauen, wie Planeten, schwankend spazieren. Ich liebe es.

Csepel. Mädeln, Diebstahl, Krawalle,

Glasperle-Halsschmuck vor der Hauptstadt.

Während heiße Mai-Brieseflügel flattert,

dünne Lieben umarmen einander in lückigen Jeans.

Die Csepel Werke liegen in Sterben, aber stehen ihren Boden gut.

Pleistozän Gesichthüttens Plast-Stahl Agonie.

Sterben mit Gelassenheit auf stabilem Seitenliegen, ja

soviel besitzt die betonglaubende Ecclesia.

Tausende toten Arbeiter murmeln den Paternoster.

Hüttenkripten, Gezischheiligtümer, überdachte Gräben.

Eine ewigschlafende, stumme, wache, sieghafte, kranke

Armee von Geistern, die um Dienstwechsel immer seufzt.

Einfache Wunsch des Biers und Haars flattert:

sein das Lohn genug, und die Frau nett.

Auf deiner Vergangenheit, du eisene Csepel, bezieht deine Frühjahr glückliches Unkraut,

wie Brennnessel und Granne. Scharfsprechende Jugendliche herum,

sie sind schlaksig, mit wimmerligem Hals, mit wunddreckigem Knöchel,

Skateboards und amateure Schminke, einige von ihnen sind in Liebe.

Wer in die Schule geht, oder nur daneben, dabei

sie kommentieren über die Busen der Mädeln.

Einige gehen in die Csete, dort gibt es kein Pardon,

nur herumtappene Jungehände auf der Höschenufern.

Trotz beratete Kondoms, gibt es nur viele Hengstchen und mädchenliche Eseln.

Sie gebären kleine Bagiras ohne das Dschungelbuch zu lesen.

Hey Kumpel, das ist Tiefcsepel, kein Miami oder Mallorca lügen,

hier die Polizisten flirten mit der Teenager-Küken.

Heute werden keine Handschellen sein, sondern Schwanzbergenl.

Auf korruptes, hübsches Gesicht wird etwas Schneeweiß gespritzt werden.

Doch liebe ich Csepel, die attraktive Industriefrau,

denn trotz ihre Wildheit wurde sie eine weise Sau.

Von der Past leben ist besser als die Unbewohnheit.

Wir sind diese. "Wir wurden hierher geboren. Süd-Pest, dein Durchhalten ist so geil! 

Mély Csepel

„Ahol a fák az égig érnek, majd onnan leszek a híd,
ami összeköt azokkal, akik már nem lehetnek itt.” (Don’t Say A Word: Délen)
Égig érő fák és fuck a lakótelepen,
imbolygó kismamaplanéták. Szeretem.
Csepel. Csajok, csórások, csetepaték,
fejváros tövén üveggyöngy-nyakék.
Forró májusi szellőszárny, ha lebben,
sovány szerelmek ölelkeznek szakadék farmerben.

A Csepel Művek haldoklik, de a sarat jól állja.
Pleisztocén arckohók plasztacél agóniája.
Derűvel pusztul, stabil oldalfekvés, ja,
ennyivel bír a betonhívő eklézsia.
Holt munkások ezrei dohognak miatyánkot.
Kohókripták, szissz-szentélyek, fedett árkok.
Örök alvó, némán éber, nyertes, beteg,
műszakváltáskor sóhajtozó szellemsereg.
Szőr és sör egyszerű vágya repdes;
csak a fizu legyen elég és az asszony kedves.

Múltodon, vas Csepel, ver víg gyomot tavaszod,
mint csalán és toklász. Csípős szavú kamaszok,
nyurgák, nyakuk pattanásos, bokájuk sebretkes,
gördeszkák és kezdő sminkek, egy részük szerelmes.
Ki ide jár suliba, ki oda, vagy csak mellé, de
megjegyzéseket tesznek a lányok mellére.
Némelyik a Csetébe jár, itt nincs pardon,
csak matató fiúkezek a bugyiparton.
Hiába óvszertanács, csak sok kan van és csacsi lányhad.
A Dzsungel Könyvét nem olvasva szülnek kicsi bagirákat.

Ez Mély Csepel, haver, nem Miami, nem Mallorca,
itt a rendőrök hajtanak a tizenéves csajokra.
Nem bilincs lesz ma este, hanem bráner.
Romlott, szép arcra egy hófehéret ráver.
Mégis szeretem Csepelt, a vonzó iparhölgyet,
mert vadsága mellett szilaj bölcs lett.
A múltból élni is jobb a lakatlansághoz képest.
Ezek vagyunk. „Ide születtünk. Kitartás, Dél-Pest!”