Az álma egyszerű, de klassz volt, akárcsak minden kölyöké: nyaralni a Balatonnál. A nyolcvanas évek végén teljesült be, amikor a legszebb magyar csajoknál már csak néha tűnt elő a bikini szélén a huncut kis “pamacs.”
Ez a kiskölyök én voltam. Tíz évet se töltöttem be, lövésem se volt arról, miért bizakodott édesanyám “a rendszer” összeomlásában, csak boldog voltam, hogy
papíripari munkás édesapám kapott SZOT-üdültetést a részemre. Két hét, Balatonszéplak, Ezüstpart. Lubickolás, vízibicaj-csata.
A levegőnek is más illata volt. Bár a Duna mellett, Szigetszentmiklóson laktam és ismertem az élő víz illatát, itt üde káprázat volt a levegőben.
Boglárlelle? Sulitársak között voltam, az eurotechno konkrétan zseni volt, mai és metalos füllel is, én pedig kipróbáltam az íjászatot. Két napig csak lőttem
a táblát. A vízben kagylók tömegei, elvágták a talpamat, másnap mégis bementem. A “mégis” az élet varázsszava. Mint amikor valamiért kerestem a
kísérő tanárnőnket, aki mellesleg fiatal volt és szép. A csajok szóltak, hogy merre ment, de hozzátették, hogy “hagyjad, mert monokinizik.” Ühüm, bólintottam
erre, bár nem tudtam, mi az. Mégis elindultam a jelzett irányba és pár száz méter után megláttam a tömegben a szép, fiatal tanárnőt napozni, felül semmiben.
Érdemes volt hát, mégis. Persze sosem mondtam el neki.
Az “ezüstpart” nem hely. Üde káprázat. Ott van, legbelül. Oda térünk vissza mindannyian, amikor a Balatonra utazunk.
AJÁNLOM AZ OLDALT
